A következő címkéjű bejegyzések mutatása: cilinder. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: cilinder. Összes bejegyzés megjelenítése

2008. október 15., szerda

Orákulum

Történetünk hőse belépett a sátorba, kezében hozva egy szögesdróttal körbetekert szívet.
- Az úton találtam. Tudni akarom kié volt - mondta a jósnőnek.
A jósnő értetlenül nézett rá és a tenyerét nyújtotta.
- Sárga csikókért, talán látok.
Az üzlet megköttetett. A szív az asztalon dobogott, minden pumpálásával a drót mélyebbre fúródott a húsba. Percek alatt hatalmas felfordulás lett. Fekete gyertyák, kréta, könyvek hulltak az asztalra, nyomorúságos, szívetdermesztő szertartás kezdődött, leírhatatlan szavakkal, sötét bélyegekkel hozták vissza a lelket. És minden szívdobbanással sikított egyet a valaha volt.
Ami oldva volt, visszaköttetett. A szívről lehullt a gyűrű, új, nem tapintható test lengte körül. A nyomorult felkelt az asztalról és a jósnőhöz fordult.
- Miért...?
Ennyi volt az egész. A jósnő szépen visszarakott minden kelléket, a mozdulatlan szívet macskája tányérjába tette, a szögesdrótot pedig kivitte a szemétdombra.
- Ne gyere vissza soha többet! - Ő viszont visszament, vissza a sátorba.
Meglepetésére történetünk hőse még mindig ott várt.
- Nem értem. Nem tudom kié volt.
- Nem?
- Nem.
- Hát gondolkozz! Hallgatózz, ha egyedül vagy és végy talán meleg fürdőket. Ne mozdulj ki otthonodból és vegyél kevésszer lélegzetet. Rá fogsz akkor majd jönni.
- Mire?
A jósnő szemében véres könnyek csillogtak.
- Látod a stigmám? Emlékezz erre, ha rájössz!
- De mire? Mire? - mondta az ifjú és kirohant a sátorból. Sötét sivatagban találta magát. Nem értett semmit. Csak állt a sivatag kellős közepén, ő, Adam Kadmon, szíve pedig már percek óta nem dobogott.

2008. szeptember 5., péntek

Maszkok nélkül

Különös éjszaka volt az, amikor kitáncoltam magam a testemből. A mocskos klubban ereket feltépve szóltak a monoton ütemek és transzba rángatott a stroboszkóp csodája. Csendben és észrevétlenül zuhantam a padlóra, testem lágyan puffant; bennem visszhangzott mindössze tompa mennydörgéssel. Ám a legcsodálatosabb érzés az volt, amikor a folyamatos rángások közül előbújt egy addig ismeretlen vibrálás. Hidegen, a sejtek legtitkosabb zugából lökte elő magát, magabiztosan és kételyt nem hagyva arról, hogy az elkövetkező - ki tudja milyen hosszú - időszakot majd irányítása alatt fogom eltölteni. Elfogadtam a szentenciát és lebegni kezdtem a vibrálás szövetén. Ahogy a vibrálás nőtt, úgy nőtt a remegés is. Ide-oda rázkódtam a padlón, rettegett extázisban. A zene tovább harsogott, a dobok nem hagyták abba ördögi játékukat és a táncosok is csak pörögtek tovább mellettem. És akkor, hirtelen, ártatlanul, megszabadultam testemtől. Kékes fényű lelkem csak hevert eddigi lakhelye mellett - lassan magához tért, azaz, lassan magamhoz tértem. A korábbi nyers hangok és színek olyan tompának hatottak, olyan tompának és olyan hamisnak. Szabad lettem és egy sápadt mozdulattal felálltam a betonról. És a többi táncos vadul tépte magát, fejüket hátravetve, lábukat esetlenül rángatva táncoltak, amint elhaladtam mellettük észrevétlenül és csendes magányban. Jól tudták; akkor valami robbant abban a teremben... Fénysugár öntött el, ahogy átléptem a falon.

Különös éjszaka volt az, amikor kitáncoltam magam a testemből. Az eget felhők koronázták, komor sötétkék színük remekül illet az alkalomhoz, sírtak és a hold teljes fényében ragyogott. Túlcsorduló boldogsággal tekintettem végig az esőcseppeken és megfigyeltem a holdfény játékát rajtuk. Szivárványuk mutatta számomra az utat. Elindultam hát ezen az ösvényen.

Azon járni pedig nem volt könnyű. A színek, amikre léptem csilingeltek és folyton hajladoztak kéklő lábam alatt; néha bokáig süllyedtem, néha lebegtem csak felettük. A megtisztulás ösvényén indultam el, először bizonytalan léptekkel, majd egyre gyorsabban - az erősödő szél segített, a szilfek fogták kezem, vezettek még pajkos játékaikról is megfeledkeztek. A szivárvány pedig emelkedett, meredeken játszadozott az esőcseppeken. A hold volt az irány - tökéletes szépségben tobzódott az éjszaka. A vibrálás...

Furcsamód csak az ösvény legvégén eszméltem újra; szilf barátaim csókokkal illeték arcom, mosolyogtam rájuk és hagytam, hogy könnyed ölelésükben érjünk földet, elhagyva a szivárványt. Magamra néztem és megdermedtem a döbbenettől: fekete és fehér kockás, testhezálló gúnyába öltöztem utamon, lábamon könnyű, szalagos fekete cipó, hatalmas gallér fogja kalodába nyakam és fekete, háromszögletű kalapot próbál fejemről lecibálni a szél. És még csodálatosabb volt, amit nem láttam, de éreztem - arcomon egy fekete selyem maszk, csak a szemem környékét eltakarva. Ám ekkor kezembe adtak egy kardot a szilfek, utolsó simogatásaikat fújták rám és repültek vissza, elkalandozva az esőcseppeken. Egyedül álltam, egy maszkos harlekin, egy magányos városban. Egyedül, ezen a parányi téren, itt az ódon erkélyek alatt, a hold világában csupán, a vibrálásban a könnyek özöne előtt, egy csatorna mellett (kis kőhíd ívelt rajta át), egyedül, testem nélkül, valahol az ismeretlen és össze nem téveszthető Velencében...


De nem mondtam igazat azzal, hogy egyedül. Még valaki állt a téren. Nem mondhattam, hogy távol volt: ezen a parányi terecskén mintha minden csak kéznyújtásnyira lett volna, de mégis, ez a szikár, köpönyegébe burkolt alak olyan távol volt tőlem, akárha egy fordítva kézbevett távcsövön keresztül szemléltem volna. Ott állt ez a szikár fekete köpenyes, pont velem szemben, egy kis templom homlokzatánál, kissé oldalvást, de fejét fürkészőileg felém fordítva. Kalapját jól szemébe húzta és arcát fehér maszk mögé rejtette. Tudtam, hó volt ez a maszk, de semmi szűzies nem volt benne, jég volt és égetni tudott, mindenkinek kijárt ez a maszk, de csak ez az öreg, megtört, néma és titokzatos és a gyertyákat mindig eloltó, sötétbe burkolt nemes férfi hordhatta csak. Mielőtt megszólalt volna, felém fordult. Jól megfigyeltem: hegyes orrú fekete cipőjét kényelmesen puhára járta már az idők során, nadrágja pedig ugyanolyan szűk szabású, mint az enyém. Övcsatja pedig - furcsa, hogy milyen apróságok tűnnek fel néha az embernek - ezüstből volt, remekül díszített és szörnyűségemre egy danse macabre-t ábrázolt. Csontvázak táncoltak körbe egy fiatal bohócot, dobokat verve és lábszárcsontból készült furulyákon játszva. Éhes tekintettel vágytak az élő húsra, sóvárogtak a fiúra és a fiú beállt a táncba, jobbjában egy karddal. Megláttam ezt a csatot és végigfutott hátamon a hideg.

- Ez a város az élet, gyermekem - szólalt meg hirtelen, valahonnan nagyon mélyről, a maszk alól a hangja. - Felesleges arról álmodoznod, hogy kiismerheted, ó nem, még nem értél meg rá. Nézz itt körbe, fogd kezedbe az embereket, mint holmi fóliánsokat és lapozz beléjük... S ha olvasni már megtanultál bennük; vajon ismered-e azokat a nyelveket, amiken e könyveket írták? Tudd meg: életed leghosszabb és legtitokzatosabb éjjelébe csöppentél. Most még sűrű a köd, de fogd ezt a gyertyát - és ki tudja honnan egy hatalmas templomi gyertya került kezébe, rálehelt és a gyertya égni kezdett, sárgás fényével kopogtatva az éjszaka sötétjén - tessék, én, látod segítek neked.


Széles, színpadias mozdulattal a templom árnyas homlokzata felé tessékelt, majd újra felvette korábbi görnyedt tartását és megdermedt. Teste a templom felé fordult, a maszk, a maszk pedig felém. Ebben a sápadt fényben úgy tűnt, hogy a kis campo tele van élettel. A kőburkolat alól könnyed pára szállt fel, finom, csipkeszerű kigőzölgés, baljós sóhajai a téli Velencének, orromban éreztem a csatornák fanyar szagát és tudtam, a sarkon túl mosott ruhák kísértenek a Hold színeitől megvadultan. Valahonnan, valószerűtlen messzeségből lépések neszét hallottam, kulcscsörgést, egy részeg röhejt, csellón skáláztak egy szigeten és saját ajkamon éreztem annak a mellnek hűvösségét, amit egy fiatalember csókolt valahol egy sikátor mélyén. Tényleg a város maga volt az élet; előttem lüktetett fájdalmaival és búvópatakszerű gyönyöreivel. És itt, ebben a világórányi pillanatban felderengett egy nő képe. Egy csatorna partján állt, háta mögötti égő palazzo világította meg, állt a vízparton, égboltnak öltözve, hatalmas Hold maszkkal fején és mélabúsan szemlélte a csatornát. Megéreztem, hogy keres valakit és azonnal fel is emelte fejét, tekintete átsiklott a hullámokon, kikerülte a gondolák fekete súlytalanságát, átlátott a falakon és rám nézett. Futnom kellett ettől az égi számpártól. Ám mégsem mozdultam azonnal. Megvártam a jelenés végét, behunytam a szemem és hagytam, hogy a halántékomban doboljon vérem. Még mindig nem fogtam fel semmit ebből az alvajárásból, de éreztem, hogy lépnem kell, meg kell indulnom a templom felé.

Az első lépés lassú, bizonytalan mozdulat volt csupán, a következőre már belejöttem és tudatosan haladtam az apró bejárat irányába. És az álarcos férfi mosolygott. Nem láthattam a száját, de tudtam, hogy egy gúnyos mosoly suhant át arcán, figyelmeztetőleg és kárörvendően - rajtam mosolygott és saját magán. Elléptem mellette, vigyázva arra, hogy rá se nézzek, hiszen rettegtem tőle, láthatatlan mosolyától, az álarctól, köpenyétől és a csattól, mivel engem ábrázolt.


Különös éjszaka volt, mikor elhaladtam mellette és beléptem a templomba. A nehéz faajtó csendben nyílt ki, mint egy álmos szemhéj, csak egy pillanatra, remegve tárva fel azt, amit elrejt, de ez a rövid idő is elég volt, hogy átsurranjak rajta. A velencei ködöt belül tömjénfelhő váltotta fel. Várnom kellett egy ideig, amíg szemem hozzászokott a benti fényhez, mivel az apró templomot több száz gyertya és mécses világította meg, valami ismeretlen hatalom parancsára egyszerre rángatva kanócaikon a lángokat. Amerre csak néztem gyertya volt; a szobrok lábánál, vállán és kezükben, a szentképek alatt, a stációknál, az oltáron, a kis oldalkápolnákban, a padsorok könyöklőin, a szenteltvíz tartók felett és szerteszét, rendszer nélkül, a padlón. Erre a látványra béke költözött belém, a hazatalálás jóleső nyugalma. Kardomat szórakozottan húztam magam után a mozaikon: szentek térdeltek egy alvó vagy ájult férfi előtt. Tekintetem megbabonázva tapadt rá...

Úgy határoztam, hogy megismerem ezt a kápolnát. Mint már említettem, nem volt nagy. A szentély előtt két oldalt három padsort helyeztek el, mellettük pedig két-két pici fülke állt márványoltárt és szobrokat fogadva magukba. A nagy oltár a szentélyben helyezkedett el, mögötte kis ajtóval, ami valószínűleg a sekrestyébe vezetett. Ahogy körbejártam és felfedeztem freskóit, domborműveit és szobrait, megfogalmazódott bennem egy érzés: ez a templom egy névtelen vallás szent épülete. Néztem a liturgikus ábrázolásokat és felderengett, hogy a mozaik jelenete velem történt meg, az egyik freskón ábrázolt szakadékban kűzködő szent is engem ábrázol, a bölcs férfiú összes követőjére ráismerek és minden szobor egy olyan lány, aki nekem jelentett valamit. Ez a templom az én templomom... halott és minden holdtöltekor újjászülető vallásom könnykövekből emelt temploma ez. Karjaimat kitártam és próbáltam magamhoz ölelni mindent, amit ez a hely adott nekem. Csókoltam a padlót, szívtam magamba hűvösségét, valami rég elfeledett könnyeket. Otthon voltam a szomorúság e gyöngyszemében és ekkor megkondult a harang. Ijedten rezzentem össze és elbújtam az egyik apró fülkében.

Tisztán hallottam, ahogy a bejárat feltárul és könnyű öltözékemen áthatolt a beszökő hideg. A kőszoborhoz simulva vártam, hogy átmelegedjek és hogy meglássam, ki az, aki behatolt templomomba. Csendes sírás hangja ütötte meg fülemet és lassú, csosszanó léptek. Sokan jöttek... Egy gyászmenet, vállukon cipelve egy meztelen testet. Túl magasan vitték, nem világítottak már odáig a gyertyák lángjai, amik a hirtelen fuvallattól amúgy is idegesen táncoltak, árnyjátékot hintve a falakra. Csak a sírás és a lábak csosszanása a mozaikon... A menet az oltárhoz igyekezett, hogy elérve azt, letegyék rá terhüket. Amint elérték, az orgona megszólalt, leghatalmasabb sípjaiból suhogott elő a hang. Úszni lehetett volna akkor ott, a zene tengerében.

A szertartás nem tartott hosszú ideig: amint a darab befejeződött a résztvevők könnyeikről megfeledkezve, sietősen oszlani kezdtek, búcsúzóul elfújva a gyertyákat és mécseseket. Tompa puffanással zárult az ajtó az utolsó látogató mögött. Ismét egyedül maradtam templomomban, teljes sötétben immár. Kiléptem a jéghideg szobor mögül és akkor belerúgtam valamibe. Hallottam; messzire elcsúszott. Vakon kerestem a sötétben azt a valamit, óhatatlanul is belenyúlva a gyertyák még forró viaszába. Végül, pont az oltár alatt megleltem fehér viasz-sapkás ujjaimmal. Egy papírtekercs volt az, zsinórral átkötve, lepecsételve. "Nekem szól" gondoltam és egy félmosollyal felemeltem a földről.

A halott ott feküdt a hideg kövön, előttem. A templom nem volt elég sötét ahhoz, hogy fel ne ismerjem. Én voltam az... Ott feküdtem magam előtt az oltáromon, mezítelenül és az élet legcsekélyebb jele nélkül. Hajam kócosan lógott homlokomba, szemeim hideg türkizeknek tűntek csupán és az orromból szivárgott vér még ott barnult ajkamon. Semmire sem emlékeztem és az idő csak pergett tovább az éjszaka vége felé... A csendben lehajoltam és megcsókoltam jéghideg ajkaimat. A hús márványszerű volt, mézízű és tömjénszagú és lassan, lassan, lassan kinyílott az ajkam és nyelvem kisiklott a számból. Testemre görnyedtem, számra tapadtam, élő nyál keveredett a halott nyálával és újraéltem legvadabb csókjaimat...

Lihegve téptem le magamat testemről és vadul bámultam az alattam fekvő meztelen korpuszt. A papírtekercs pedig ott várakozott rám, a holttest mellkasán. Összeszedtem a bátorságom, hogy felvegyem és villámgyorsan sarkon fordultam, hogy kimeneküljek a templomból, a sötét termen, át az kapuig.


Belevetettem magam a hidegtől tiszta éjszakába, jobb kezemmel a kardot, ballal a papírt magamhoz szorítva. Az álarcost nem láttam, senkivel sem találkoztam, magányom töltötte be a velencei utcácskákat. Csak én, a hideg, a szél és a csak homlokzatnak tetsző évszázados házak, amint ablakaikkal, azokkal a hályogos szemekkel próbálnak meglátni valamit a ködben. Futottam, élveztem a ritmust, amit a lábam vert az utcaköveken, tanácstalanul fordultam egyszer jobbra, majd balra, majd megint újra, hirtelen megdöbbenve a zsákutca mindent lezáró falától, át a hidakon, keskeny kis pallókon, fáradhatatlanul, azon tűnődve, hogy mit is keresek én itt? Falak, homály és a hideg kísért, embert nem leltem sehol. Levegőért kapkodva dőltem neki az egyik lámpaoszlopnak és kardom hegyével feltörtem a tekercs pecsétjét. A levél egy meghívó volt - ahogy nehezen ki tudtam betűzni a sötétben - finom női írás:

Kedves!

Tudod, ha sötét van, keresd a fényt... Tudod, ha fázol, menj a tűz mellé... Tudod, ha esik, húzódj be a házba... Várlak ott, ahol láttál. Testemtől már én is megszabadultam, ettől a pillanattól kezdve nincs köztünk távolság, ha nem akarod. Senki sincs még olyan közel egymáshoz, mint mi ketten, szóval siess hozzám, érted én már felöltöttem titkos ruhámat. Utadon szenteld fel magad, ahogy én is felszenteltem magam neked!

V.

Felemeltem a tekintetem és zavartan néztem körül. Nem értettem semmit. Ki ez a nő? Csak a köd gomolygott körülöttem az éjszakában, választ nem találtam sehol. Álltam, lihegve a lámpaoszlopnak dőlve, próbáltam rájönni, arra, hogy ki játszadozik velem, amikor ismét meghallottam az éjszaka lélegzetét. Velence újra megnyílt előttem, feltárva köpenyét belátást engedett a színfalak mögé. Keresztül láthattam a falakon, megismertem a remegő kezekkel elrejtett naplók tartalmát, láttam az elsüllyedt kincseket csillogni a csatornák mélyén és átéltem a könnyeket. Velence az enyém lett, visszafogott vibrálásával, maszkjaival és százezer csókjával. Tudatom ott lebegett a Canal Grande sodrában. Feljöttem lélegzetért és... És egymásra találtunk újra. Lángoló háza kapujában állt, most háttal nekem, a tüzet szemlélte és remegett a válla. Szótlanul magához intett, anélkül, hogy hátranézett volna. Odaléptem hozzá és ránéztem. Arcán most is ott volt Hold-maszkja, hidegen szikrázva a sugárzó hőségben. Kezében megvillant egy tőr pengéje.
Összerázkódtam és felriadtam. Ott álltam még mindig a lámpaoszlopnál, jobb kezemben kard, másikban a levél, egyedül ebben az ellenséges Velencében, de már tudtam mit kell tennem. Ez a nő engem vár egy égő házban, ez a nő hatalommal bír felettem és arra buzdít, hogy ráleljek végre. Mozdulnom kellett már...

Felkerekedtem tehát, céltalanul hagytam magam sodortatni a köddel egyik sikátorból a másikba, keskeny hidakon átbotorkálva, megszállottként egy ismeretlen városban. A remény mozgatott, ahogy áthaladtam a város legrejtettebb pontjain, kardommal kergetve el magam elől a sötétséget. Furcsa emlékek tértek magukhoz bennem, egy előző élet vagy egy mese emlékei.

Túljutottam a város szívén, Velence megadta magát nekem, az éjszakát megöleltem, az éjszaka az enyém lett és én az övé.

A Canal Grande partján egy fekete gondolát találtam, evezős nélkül, mintegy csak nekem készítve oda, lefutottam a lépcsősoron a maszkokban csókolózó és maszkokban haldokló szerelmespárok között és beszálltam. A víz sodra elragadta a lélekvesztőt és magabiztosan rángatott egy meg nem határozott irányba. Hátrafordultam és megpillantottam a fehérmaszkost, akit magam mögött hagytam.

Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszerre csak füstszagra riadtam. A ház ott volt, pont a sodrás irányában és a lángok fényében állt ő is. Tehát megtaláltam, ott állt az égő ház előtt, furcsa kék selyemben, sötét felhőkből szőve, csillagokkal telehintve, Amateraszu női simogatása simogatta a köpenyt, a köpenyen hordta Őt, a köpenybe zárva ragyogott a Nap is rajta, mindenség volt ez a ruha, obija tejből, vagy inkább a csillagokból megfestve, átölelve a karcsú testet. Rámeredtem - nadrágja az éj színéből volt, az anyag könnyedén csorgott le azokon a combokon, megbontva a testének szimmetriáját. Ott áll az égő ház lagúnába érő lépcsőin, azon a furcsa határon. Hold maszkját könnyed mozdulattal vette el arca elől, elsőként lemeztelenedve ebben a velencei éjszakában. Rám nézett, tekintete semmit sem vesztett holdszerűségéből és lassan, méltóságteljesen magához intett. Kiléptem a gondolából, és a gondola, partra rugaszkodásom lendületének hatására, sodródott gyászosan - ki tudja hová?

- Eljött a királyom! - mondta halkan.

- Eljött egy szörny - súgtam vissza neki. Vadállatnak éreztem magam, amit egy ismeretlen erő szelídített meg; inkább én láttam őt királynőnek, aki elé szívesen leheverednék és elfogadnám akaratát. Csak őt néztem, sovány alakját, amely áttört a pernyeesőn.

Odaléptem hozzá, fejét vállamra hajtotta, átkarolta derekam és bevezetett a lángok közé, a palazzo fogadótermébe. Biztos léptekkel vezetett át a tűzfüggönyökön és megmutatta a falhoz támasztott jogart, melyen lángnyelvek játszottak. Lépcsősort másztunk meg, a márvány olvadozott a lábunk alatt és fent, az emeleten bevezetett egy apró szobába, amelyben nem volt semmi a földön álló teáskancsón és két csészén kívül. Az ablaka kelet felé nézett és beszűrődött a felkelő nap fénye. Hajnal dörömbölt a kapukon. Szertartásosan leültünk a földre egymással szembe.

- Kérsz egy csésze teát? Forró... - mondta egy félmosollyal, és válaszomat meg sem várva töltött is már, férfias mozdulattal.

2008. augusztus 27., szerda

Bagdad vagy Pompeii

Ez a város egy falu. Parányi kezeiből esszük apró gonoszságait, mint szégyenlős vacsoravendégek; mindenfajta ellenállás hasztalan - mosolyával lefegyverez minket és mi fájó hassal, de jóllakottan dőlünk hátra. Micsoda mennyei házigazda!


Utcáin lopva lesünk be idegen ablakokon, megfigyeljük a város szeretőit. Ki kit csal meg - már teljes összevisszaságban, csak a hangok, fojtott nyögések, lihegések, a kanapé ütemes csikorgása, egy kiérdemelt mosoly, életünk morzsányi színjátékai. Hogy ki kit csal meg, az ebben a városban mindegy. Akik összetartoznak eladják egymást és keresik az okot, hogy miért? a titok pedig az esővízzel távozik a csatornanyíláson át. Hogyan tovább most? Veled? Vagy inkább veled?


A perceket kötélen lógatja le a város, bonyolult mechanizmus biztosítja a pontos lefolyást. Egy tikk és egy takk. Kimérten, ütemesen - működik ez a parádé is. Feltartóztathatatlanul. Csak néha feledkezik meg magáról a város. Ilyenkor ellepik a legyek, muslicák, az apró szárnyas állatok; jótékonyan lerántva a leplet a felszín alatti rothadásról. A turisták megdöbbenve hőkölnek hátra, a városlakók üdvözült mosollyal folytatják a megkezdett témát; ostobaságuk fátyla lezárja szemüket és a város kártevői elhelyezik petéiket odvas fogukban. Megy itt minden, mint a karikacsapás!


És mégis, mindezek mellett, él itt egy öregember, az üdeség maszkjával takarva arcát. Ő mindent tud, mit az óriások először megtanítottak és kihasználja ezt. Új kuncsaftra vadászik, a lombkoronáról ráveti magát és saját elmondása szerint: "szeretne vele lenni". Csak pár hónapig. Azalatt az áldozatot elbágyasztja feromonjaival, foghíjas mosolyát illúzióval leplezi, parfűmmel mos fogat, hogy szájszagát elrejtse és vadul csókol. Ellene nincs menekvés, velem nem törődik már - mégis szeretem. Szeretnék fájdalmat okozni neki. Tőrt vetek, hátha - de mindez oly hasztalan. Ez az öregember már csak azt hiszi, hogy gondol rám, mint, ahogy én sem képzelem másként a dolgokat. Az igazság mindkettőnktől nagyon távol, valahol a városhatáron kívül található. E percben minden szerfelett reménytelen.

2008. augusztus 14., csütörtök

A csókok belénk szorultak azon az éjszakán.

- Ez a magányos haldoklás szüli meg az életemet - mondtam a lánynak, aki velem szemben összezárt lábakkal és mellén keresztbefont karokkal ül székén. Ketten voltunk csak a szobájában, illedelmes gyertyafényben. A lány nem nézett rám; a polcot, könyvei gerincét bámulta, görcsösen hunyta le szempilláit, ha esetleg - pusztán udvariasságból - felém fordította fejét. Szemmel láthatólag zavarta jelenlétem.

Csönd.

Mosolyogtam magamban, magamon, ezen az egész helyzeten, kínomban. A lány idegesen rágyújtott és hogy csináljon valamit kitárta az ablakot. Mindkettőnkben több feszengett, mint amit mutattunk.

- Mesélhetek valamit…?

- Jó, rendben.



- Ahhoz, hogy múmiát gyártsanak Anubisz papjai Rá fiából, belőlem, rengeteg tanulságos próbát ki kell állnia az ifjú uralkodónak. Elsősorban, serdülő évei kezdetén, elküldik őt a messzi nyugati szigetre, hogy csodálkozzon a fű zöldjén, hogy megszeresse az esőt, hogy megtanulja a szilajságot és hogy felnyissák a szemét arra, hogy van egy másik nem is. Amint Rá fia hazatér Kemet földjére, tettvágy hajtja, hogy megmutassa amit messzi földön tanult és tapasztalatlan hevében elsőként sebzi meg magát. A seb nem túl mély, de izzik és vér szivárog belőle. Rá fiának nincs ideje nyalogatni a sebét... Vagy mégis? Mik kisértenek ifjú álmaiban, miféle vizilófejű démonok tépik fiatal testét? Rá fia mégis felépül, erős lesz, teste megtanul férfiként müködni, agya megtanul gondolkodni, lelke erős kapcsokkal végre megül a fiatal szervezetben és az ifjú uralkodó felismeri, hogy felette áll környezetének és ezen elgondolkozik, hiszen szülei nem az istenektől származnak. Egy év gondolkodási idő után az Anubisz papok újabb csapdát állítanak az istenembernek, hogy lelke kapcsait meglazítsák. Egy éjszaka fiatal lány árnyképét bocsátják be Rá fia hálókamrájába. Alacsony termetű, almakeblű, északi barbár leányzó, de szavai kábítóbbak, mint a mák és tánca jobban izzik, mint a parázstartók az ifjú uralkodó ágya oldalain. és mikor ez a buta fiatal férfi hozzáérne a jelenéshez, ujjai csak átsiklanak a képen és Rá fia keservesen sírva fakad. A Hajnal szalad segítségére, de hiába. Rá fia felül, megmosakodik a reggel fényeiben és meztelenül, ahogy aludt, elbotorkál az Anubisz papokhoz. Tőlük kér új ruhát. és a papok bevezetik templomuk legrejtettebb termébe, ahol egy alabástrom ládából fekete gyolcsot vesznek elő. "Megfelel, fenség?" kérdezik nyájasan, a fortélyuk fekete mérge csepeg minden szavukról. Rá fia bólint és beleegyezik, hogy a papok felöltöztessék. újra éjszaka lesz, mire az istenember elhagyja a templomot az Alsó- és Felsőbirodalom kettős koronájával a fején, állszakállal, korbáccsal és Waas-jogarával és dísztelen fekete gyolcsba szorosan bebugyolálva. Rá fia megszünt mozogni. Ettől a pillanattól kezdve csak Anubisz papjai tolják.

Ám ennyi még nem volt elég a papok számára. Csendes, mozdulatlan hónapok után, újabb jelenést varázsolnak be Rá fia hálótermébe. Ez a héber lány érzéki szájával rátapad az istenember befáslizott szájára - legalábbis ő úgy érzi - és hajmeresztő hatalmával issza ki a lelket a fiatal testből. Rá fia reggel saját maga kéri a koponyametszést, de az áhított halál csak nem akarja betakarni Rá fiát sólyomszárnyaival. A harmadik varázslattól már annyira fél, hogy meg sem érinti azt. Hova tünt már az Atlantiszon szerzett lendület? Mozdulatlanság, lélektelenség összecsavarva szorosan fekete gyolccsal.

- Mégis az isteni lehelet nem hiába lüktet az ifjúban (valójában csak az évei számát tekintve az még...) és saját magának is bizonyítani akarván, amikor negyedszerre egy másik férfi éjszakai látomásaiba szeret bele, pusztán percekre és mondhatni mozdulatlanul. ám rövidesen eljön a pillanat, mikor Rá fia megtalálja az első hús-vér lányt maga körül , testvérét, Rá leányát és elhatározzák ketten, hogy kiderítenek minden titkot, mérhetetlen öszinteséggel. Tavasz tavaszt követ és a külső szemlélő úgy láthatja, hogy Rá fia és leánya már pusztán egy személlyé olvadt össze, aki valahol ott ül a trónteremben, mozdulatlanul, lélektől megtelve vagy elhagyatva, valahová elmenekülve, végtelen szeretetben. ám mégis véget ér ez a hevület, legyünk kegyesek Rá fiához és mondjuk azt, hogy egy kemeti férfi miatt... Rá fia most sem tudja, hogy testvére valóság volt-e, vagy csak az Anubisz papok varázslata.

- Most pedig Rá fia itt ül veled szemben, mozdulatlanul, szoros fekete gyolcsban, a zsigerei mellette alabástrom urnákban, a négy istennő védelmezi őket négy felől, lelke már évek óta mozdulatlan, valaha ifjú teste a lúgoktól és a nátrontól már barna és ropogós, mint a frissen sült kenyér héja. Téged kér Rá fia, hogy irányítsd lépteit, hogy kiérhessen a fényre. Add, hogy kiléphessen a fénybe.



Befejeztem a mesémet. A tartózkodó lány már ott ült mellettem a földön, ujjai már az ingem alatt kutatták, hogy milyen a testem és a lány akkor tényleg úgy érezte, hogy kihült múmia csupán, öreg és ropogós, mint az égett papír.

A csókok belénk szorultak azon az éjszakán.

2008. július 29., kedd

Mese

Kishúgom az erdőben lakott, a kaktusz övezetben, a szirtek mellett, fenn a magasban, ha bírta tüdeje és lenn a patakban, ha bírta tüdeje. A szirtek szürkék voltak, a patak zafír, kishúgom hó. Emlékszem. Emlékszem, egy napon kishúgom kilovagolt a kaktusz vadonba, a sötét, félelmetes övezetbe, kezében a szár, mélyen ült a szemében a...


Emlékszem, a faluszélén álltam, utánna intettem, ő nem nézett vissza rám, ha lovagolt, én nem mosolyogtam, ő mindig, ha lovagolt. Átügetett a Sárkánynyelvén, fel a vadonba, a kaktuszok közé, nevenincs rejtelmek várták szegényt és én csak utánna inteni tudtam, logikátlanul, száraz aggyal, belesüppedve a faluszélbe.


Emlékszem, a felhőszínű galambok is mosolyogtak, amint kishúgom ellovagolt mellettük.
Most, itt már a városban nincs értelme, de emlékszem. Útjára csak képzeletemmel kísértem el drága hitvesem, láttam, ahogy lovával léptet az úton, a kaktuszok tűskéi között átszűrődő sugarak aranyrögöket hintettek köré, de ő nem gyönyörködött bennük; kiemelkedett a nyeregből és rávágtatott a sugárútra. Bukott, gyalogosan haladó királyokat hagyott maga mögött, egy mézet áruló hóhért, két apácát ahogy egymással enyelegtek az útszélen, édes lett volna nézni őket, de kishúgom most lovagolt, szeme sarkából látott egy kutyát is amint pórázon vezették, nem voltak értékek itt a sugárúton, csak színek.


Emlékszem, ott álltam a szirten, kitártam karjaimat, magamhoz öleltem a kaktusz övezetet és forró csókkal illettem. Ajkamról hulló vércseppeimbõl született barátom. Együtt játszottunk vele, kishúgom és én, mindig kedves simogatással kényeztettük egymást és farkasokkal, vadszamarakkal, pingvinekkel és egy óriás amőbával bújtunk esténként ágyba. Reggelente kialvatlan szemekkel hoztuk a vizet az itatóvályuhoz. Mi voltunk a fiatalok. Vagyis a legislegelső tűz a természet szemében. El voltunk kényeztetve.


Barátom is elment, én álltam day in day out a faluszélen. Vártam, hogy visszajöjjenek, kezembe egy öreg könyvvel, mutatóujjamat benne tartva, hogy tudjam melyik fejezet következik. Felcsaptam hát és következett.

2008. július 7., hétfő

Dosztojevszkij hősnői

Dosztojevszkij hősnői a legnagyobb természetességgel alázzák porig vélt vagy valós ellenségeiket. El-elejtett mondatokkal, visszautasításokkal, követelésekkel, pénzzel, csókkal: mindegy nekik. Van egy tervük és megteszik a szerintük kötelező lépéseket. Útjukat nem keresztezheti senki büntetlenül. Mindent megtorolnak, a semleges szereplőket pedig magukhoz fordítják el-elejtett mondatokkal, követelésekkel, pénzzel vagy csókkal. Dosztojevszkij hősnőit valahol meglökték és onnan már csak bukdácsolnak egyre gyorsabban lefelé a lejtőn, egy ocsmány mocsárba. Csak egy menekülés van számukra: Dosztojevszkij hősei.





Dosztojevszkij hősei pedig epilepsziások. Szent emberek. Belecsöppennek egy valószerütlen helyről a nagy orosz mocsárba és első mozdulatra meglelik az értéket: Dosztojevszkij hősnőit. Sután vallanak szerelmet nekik, saját sírjukat ássák és csak égnek, transzcendens szenvedéllyel. És a hősnők rájuk néznek. Szomorúan nyugtázzák az igazságot, vadul vallanak szerelmet először valják be, hogy szégyenlik magukat. Könnyeik gyöngyszemek és nem disznók elé hullanak. Az epilepsziás Krisztus hősök pedig felveszik és naivan visszanyújtják ezt a gyönyörű ékszert. Dosztojevszkij hősei mindig megbocsátanak. De a hősnői nem.
Tisztában vannak saját romlottságukkal, büszkén felemelik pisze orrukat és megmondják: "Nincs itt semmi keresnivalód! Te szent vagy, makulátlan, de nézz rám! Elviselnéd talán azt, hogy életem végéig abban a szégyenben éljek, hogy saját mocskommal rontottalak meg téged? Szívedre vennéd ezt? Ugye nem. Hát engedj el szépen, hadd éljem magamvájta életem és engedd, hogy csak integessek, ha valahol a Nyevszkij Proszpekten összefutunk."


Dosztojevszkijnél mindig van valahol egy tőr...

2008. június 27., péntek

Mint egy varázsló, aki cilinderébe nyúlva előhúzza a nyulat...

Fogom magam és én is jobb kezemmel varázspálcát fogok, hókuszpókuszokat írok le vele a levegőbe és jól elterelem a figyelmem ügyes bal kezemről, ami belenyúl ebbe az irdatlan cilinderbe és előrántja ezt a szerencsétlen rugkapáló szőrmancs nyuszit. Hová vezethet, Alice?


A mai álmod


Ma este előadás. Titkos ruhádba öltöztél, a páva tollat magadra vetted és felcsavaroztad a színpadi mosolyt is. S mégis, a fekete könnycseppek ott maradtak szemed szegletében. Ezek a fekete könnycseppek mindig elárulnak. A kémlelőnyíláson keresztül feszülten figyeled a beszivárgó tömeget. S ők csak jönnek; csoportosan érkeznek, rothadásukat finom eleganciával leplezik. Gépies kézszorítások, sminket tépő, csattogó csókok. Besorolnak a jegyük által megszabott helyre és õk is megkezdik idegtépõ várakozásukat. Hol van, akit vársz? Eljön ma is, vagy csak ül otthon és azon gondolkodik, hogy van-e joga ilyet tennie? A lámpák kialszanak, jótékony sötétség foglalja el a trónt és a függöny felgördül. Tudod, téged keresnek és hagyod, hogy tekintetük Sebestyénként ezer ponton döfjön keresztül. Szégyenlős magamutogatásodtól csak még jobban csüngnek rajtad ezek a bámész szemek, de most már te is érzed. Valami baj van! Igen, igen -- valami hiányzik, nem így ment ez eddig a próbákon. A mozdulatok azok hasonlítanak, a díszletek ugyanazok, a jelmez is megfelelő, de mégis... mi ez a csönd? Emberfeletti némaság. Riadtan pislantasz körbe és meglátod, lent, a lábad alatt az árokban a zenészek mind pókhálóba öltözött csontvázak csupán. A nézőtérre nézel és onnan is csak üres szemgödrök merednek a koponyákból, csokornyakkendős csörgőcsontú urak halálsovány dámáikkal --, mi ez a varázslat? Ebben a némaságban a viasz csepegését is hallhatod. És azt is tudod, hogy a varázsló kinn, a kapu előtt áll és vár. Vár, hogy kimenj és arcul csapd. Döntsd végre el, hogy mihez van jogod!