Helyette két isten sakkozott. Az alvilág istene természetesen sötét bábuját tolta megfontoltan a táblán és a másik, a fenti isten pedig fehér királyával rosált. A játszma kiegyensúlyozott volt, mivel mindketten nagyszerű játékosok voltak és jól ismerték egymás lépéseit, hiszen évezredek óta játszanak nem is egyszer egy nap. Azt is mondhatjuk, hogy mindig ugyanazt játsszák csak újra, elvétve blöffölve; csakhogy a másikat kihozzák sodrából. Szemükben nem volt helye olyan felesleges érzelmeknek mint a szeretet. A játszma lassan a végjátékhoz ért és világos védelme a sáncnak hála feltörhetetlennek bizonyult. Az alvilág minden támadása felőrlődött és csak hullottak a fekete bábuk. A fenti isteni elérkezettnek látta az időt arra, hogy megnyissa bevehetetlen védelmét és térdre kényszerítse ellenfelét. Ám az alvilág istene nem várta meg, hogy bemattolják, hanem egy lezser mozdulattal elfektette királyát a táblán. Egy szemrebbenés, egy büszke félmosoly és már rendezik is újra a táblát, kezdődhet is az új játszma.
Senki sem értette, hogy azon a dermesztően hideg napon, miért roppant meg a tó vastag jégpáncélja, csak egy volt bizonyos - aznap az a bájos korcsolyás kislány már a mennyországban róhatta tovább köreit.