Próbababa

Hol van az a pont, amikor egy addig nem létező kíváncsiság megszületik, hogyan tettenérhető az, amikor csirájából a kéjvágy átforr valami fennköltebb érzésbe, ami lassan kicsepeg az érzelmek alkímiai retortájából. Mi kell ahhoz, hogy ezt a forró csapadékot nemes, zöld-sárkány köntöséből átformáljuk egy kis szimbolikus amuletté, amit szívünkön viselhetünk nap nap után és ha kell ennek az amulettnek parányi arany csatjával megsértsük ujjunkat és a felserkenő vérünkkel írjunk őrjítően byron-i, tépelődő verseket. Vagy mindez nem más, csak egy borgőzös pillanat, amikor a hajnal rózsaszín ujjai már simogatják az éjszaka keleti peremét és a sugárúton hazafelé megtámaszkodunk egy áruháznál és úgy látjuk - vagy inkább csak reméljük -, hogy a kirakati babák megmozdultak és minket csalogatnak tűzpirosra lakkozott körmű műanyag kezükkel.

Sajnos, hétköznapjaink azért mások.

Csütörtökönként a végzősök számára tartott dupla angolórával indul a napom. Magát az osztályt már három éve tanítom és szerénytelenség nélkül bevallhatom, hogy pedagógus pályafutásom nadírját jelentik. Tizenhét diák,akik szinte egy kukkot sem tudnak megmukkanni angolul és ha mégis rá vannak kényszerítve, hogy beszéljenek, azt is csak darabokra tördelt szótagokban teszik meg, mondatok helyett (cicerói szózatokra csak tanártársam képes). Y.-chan ott ül az első sorban, hatalmas szemeit szemüvege mögül nagyra meresztve, fejét oldalra billentve és mást sem tesz, csak a színes ceruzáit hegyezi az orrom előtt.

A múlt héten a szobájuk bemutatása volt feladatuk és hogy egy kicsivel is izgalmasabbá tegyük magát az órát, megkértem őket, hogy azt az ideális szobát is írják le, amiben majd a jövőben szeretnének lakni. Nem lett semmivel sem izgalmasabb. Mivel csak a diákok beszéltek, ezért beültem közéjük, hallgattam az előadásaikat, foldozgattam a srapnel darabokkal széttépett mondatfoszlányokat és unottan járattam tekintetemet körbe a társaikra nem figyelő nebulókon. Szemem megakadt Y.-chanon. Székén hagyományos japán ülésben ült, ide-oda forogva; egyenruhájának szoknyaszéle már jóval combközép fölé csúszott, kissé kicserepesedett szájában a citromsárga Faber-Castell ceruza. Haját nem hátul, hanem baloldalt - az iskolai előírásokra fittyet hányva - fogta copfba és, ahogy jobbra-balra tekergőzött az angol labor forgószékén, felém fordulva, mintegy tudattalanul megemelte szoknyáját és rám mosolygott.

Alig észlelhetően csóváltam meg a fejem.

Y.-chan szobája állítólag tele van kacatokkal és tágasnak sem nevezhető. Mivel a divat a mindene, ruhái már kibuggyannak a szekrényből és szőnyeg helyett magazinok borítják a padlót faltól falig. Ágya mellett, ami aránytalanul hosszú szobája dimenzióihoz képest, egy szabótól kölcsönvett és visszaadni elfelejtett próbababa áll. Ezt még a jövő ideális szobájába is szeretné majd magával vinni.

- Jaj, csak éjszaka meg ne mozduljon az a próbababa! -vicceltem erőtlenül, de senki sem nevetett velem. A csengő sietett segítségemre.

A következő kedd reggel az iskola bejáratához vezető domb aljához érve Y.-chant vettem észre, amint guggolva kötötte be cipőfűzőjét. Táskája oldalra dőlve, haja ismét copfban, újfent a bal oldalon, minden szabálynak egy tizennyolc éves lány nemtörődömségével mutatva barackot és hatalmas szemeivel a keret mögül kilesve.

- Sensei, good morning - mondja Y.-chan és én mosolyogva rábólintok.

- Hol vannak a színes ceruzáid?

De Y.-chan megint nem érti a tréfám.

- Igazság szerint a senseire vártam - mondja felegyenesedve, szoknyáját lesimítva. Felvonom a szemöldököm. - Tegnap éjszaka a próbababám megmozdult. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, de nem, tényleg megmozdult. A sötétben egy kissé megbillent és rám dőlt, mellém az ágyamba.

A reggeli iskola kapujában kínos a csend, csak Y.-chan hatalmas bogárszemei mosolyognak rám a vörös keret mögül.