A Pilvax megint zsibongott; azon a keddi estén az imaizumi éjszakában bukkant fel újra - ott népesítették be azok a forradalmi ifjak. A zene szólt, aznap Softcell forgott és a színpadon egy törpe nő táncolt bikiniben. A szokásos asztalunknál újra ott ült a régi hármas; a kopasz kigyúrt, a gyermeteg és én, a felügyelőjük, a gyám.
- A minap kezdtem újraolvasni a könyvet, amit idejövetelem után elsőként olvastam. Egy alakról szól, aki bezárja magát a saját fejébe. Hideg veríték futott végig a hátamon ahogy rájöttem, hogy ez nem a legjobb ómen egy első könyvre - mondta a szerencsétlen kopasz, aki már tíz éve él itt és esélye sincs a menekülésre.
- Akkor mit szóljak én - kezdte a gyermeteg -, nekem az első álmom az volt, hogy egy alagúton kell áthaladnom és választhatok ellopózni egy rettenetesen ugató kutya vagy egy szelídnek tűnő kígyó között. A kígyót választottam és meg is marta a lábikrámat.
Az asztalunkon kávéscsészék oldalukra száradt habbal, apró poharak Unicummal és egy hamutartó üresen, de nem mentesen a használat ódon hamujától.
- Minden nőmet én hagytam el. Ha nem működik a dolog, azt valakinek fel kell vállalnia.
- Valószínűleg, akkor ez a te karmád. A nőidet mind otthagyod, de cserébe a feleséged hagy ott téged - hogy aztán önszántadból elválhass tőle.
Imádom amikor ezek ketten beszélgetnek. Hátradőltem és hallgattam a zenén átszűrődő szavaikat. Furcsa, mágikus nyelvvé vált a cigarettafüstben.
- A második álmom már egy kicsit más volt. Otthon, a régi városomban sétáltam a börtön utcáján és ott tévedtem el. Ki sem találtam belőle. Csak kavarogtam erre-arra.
Nem is értem, hogy miért barátkozunk mi hárman. Sose figyelünk egymás szavaira, mégcsak válaszolni se nagyon vesszük a fáradságot. Csak ülünk a szokásos asztalunknál, esszük a szikkadt zsemlénket és mindenféle absztrakt szobrokat emelünk a morzsákból. Ha felénk téved a pincér, akkor is csak elhessegetjük.
- Aztán amikor megérkezik a tavasz úgy kezdődik a rajzás is. Vagy ti nem így látjátok? Megindul még március elején és csak surrog és egyre hangosodik, erősödik, amíg teljesen le nem vesz a lábamról. Azok a parányi lények mind kiröppennek rejtekükből és csak özönlenek körém. Lehetetlen nem észre venni őket. Minden perc feromonba van mártva...
A Softcell véget ért és helyette elkezdődött valami lassan tekergőző szitár és kopár tabla muzsikája. A törpe nő levedlette bikinijét és az asztalunkhoz mászott. A gyermeteg kapzsi szemekkel bámulta, ahogy hátán fekve tárogatta a lábát és kígyó módjára kiöltötte nyelvét. Én a gyámjaként csak őt néztem és megcirógattam kócos haját. Aztán a kopasz kigyúrt csak folytatta a mondókáját.
- A minap odajött hozzám egy lány. Már jó ideje csak mosolyogtunk egymásra, de a minap végre odajött hozzám. Jól van, tudom - és itt a gyermetegre nézett, aki mint mindig, most is mindentudó szemeket meresztve hallgatta őt - a férfinak kellene megtenni az első lépést, de én annyira lusta vagyok...
- Nem lusta, hanem gyáva vagy csak - vágott közbe angyali mosolyával a gyermeteg.
- Lusta vagyok. Lusta és talán gyáva is. Mindegy, a lány odajött hozzám és megkérdezte, hogy lefényképezhet-e. Rábólintottam, mivel nem tudok semmit sem visszautasítani. Erre odahívott valakit, hogy csináljon rólunk egy képet és közben két kézzel szorította ökölbe a nyakkendőmet. Majd el nem ájultam.
- És legalább hazavitted utána?
- Nem. Másnap megkérdeztem az arcot, aki lefotózott minket, hogy mi a neve a lánynak és rákerestem csak a neten. Azóta olvasom a blogját. Naponta három-négyszer frissíti. Még képeket is feltesz rá magáról.
- Nem lusta, nem gyáva vagy, csak leskelődni szeretsz!
Megint eltelt egy csendes, baráti éjszaka a Pilvaxban. Az Unicum elfogyott és holnap korán kell kelnem. Szedelőzködtem és búcsút intettem a kopasz kigyúrtnak és a gyermetegnek.
És a legbelső szobában Ophelia és a Rémfej között megpillantottam a képet. Festője jelentéktelen, névtelen alak; ám a kép, a kép az igazi remekmű. Két szikla, s közte mélységes verem, aljáról lángnyelvek verekedték fel magukat, hogy elhatározásra kényszerítsenek egy szerencsétlent. A bal oldali sziklán egy torony állt valaha, ám mára csak romok maradtak, a kövein moha, és egy holló tárja szét szárnyait. Barna kísértet. E helyről menekült a szerencsétlen, s megnyílt alatta a föld. Szakadék támadt, s ő két kezével a két perembe kapaszkodva küszködik. Lábát lángok ölelik, teste megfeszül, körmei alól vér serken, feje visszafordul balra, szemében könnyek, arcán nedves csíkok mázolják el a
festékét e vásári Harlekinnak. De tartása, egész lénye jobbra igyekszik, kígyózik a másik oldal felé, ahol nincs más csak nyers kő, kalapács és véső. Az égen a Hold uralkodik felhői felett.
Bejegyzések
