Egyedül jártam a múzeum termeit. Képek, idilli tájak, hősök, mitológia, kárhozat - méltó büntetés, méltatlan siker. Időszakos pre-raphaelita kiállítás. Álmodtam. Nyomasztó fehér fények, csak a képek és én. Kihalt termek...
És a legbelső szobában Ophelia és a Rémfej között megpillantottam a képet. Festője jelentéktelen, névtelen alak; ám a kép, a kép az igazi remekmű. Két szikla, s közte mélységes verem, aljáról lángnyelvek verekedték fel magukat, hogy elhatározásra kényszerítsenek egy szerencsétlent. A bal oldali sziklán egy torony állt valaha, ám mára csak romok maradtak, a kövein moha, és egy holló tárja szét szárnyait. Barna kísértet. E helyről menekült a szerencsétlen, s megnyílt alatta a föld. Szakadék támadt, s ő két kezével a két perembe kapaszkodva küszködik. Lábát lángok ölelik, teste megfeszül, körmei alól vér serken, feje visszafordul balra, szemében könnyek, arcán nedves csíkok mázolják el a festékét e vásári Harlekinnak. De tartása, egész lénye jobbra igyekszik, kígyózik a másik oldal felé, ahol nincs más csak nyers kő, kalapács és véső. Az égen a Hold uralkodik felhői felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése