Mint egy varázsló, aki cilinderébe nyúlva előhúzza a nyulat...

Fogom magam és én is jobb kezemmel varázspálcát fogok, hókuszpókuszokat írok le vele a levegőbe és jól elterelem a figyelmem ügyes bal kezemről, ami belenyúl ebbe az irdatlan cilinderbe és előrántja ezt a szerencsétlen rugkapáló szőrmancs nyuszit. Hová vezethet, Alice?


A mai álmod


Ma este előadás. Titkos ruhádba öltöztél, a páva tollat magadra vetted és felcsavaroztad a színpadi mosolyt is. S mégis, a fekete könnycseppek ott maradtak szemed szegletében. Ezek a fekete könnycseppek mindig elárulnak. A kémlelőnyíláson keresztül feszülten figyeled a beszivárgó tömeget. S ők csak jönnek; csoportosan érkeznek, rothadásukat finom eleganciával leplezik. Gépies kézszorítások, sminket tépő, csattogó csókok. Besorolnak a jegyük által megszabott helyre és õk is megkezdik idegtépõ várakozásukat. Hol van, akit vársz? Eljön ma is, vagy csak ül otthon és azon gondolkodik, hogy van-e joga ilyet tennie? A lámpák kialszanak, jótékony sötétség foglalja el a trónt és a függöny felgördül. Tudod, téged keresnek és hagyod, hogy tekintetük Sebestyénként ezer ponton döfjön keresztül. Szégyenlős magamutogatásodtól csak még jobban csüngnek rajtad ezek a bámész szemek, de most már te is érzed. Valami baj van! Igen, igen -- valami hiányzik, nem így ment ez eddig a próbákon. A mozdulatok azok hasonlítanak, a díszletek ugyanazok, a jelmez is megfelelő, de mégis... mi ez a csönd? Emberfeletti némaság. Riadtan pislantasz körbe és meglátod, lent, a lábad alatt az árokban a zenészek mind pókhálóba öltözött csontvázak csupán. A nézőtérre nézel és onnan is csak üres szemgödrök merednek a koponyákból, csokornyakkendős csörgőcsontú urak halálsovány dámáikkal --, mi ez a varázslat? Ebben a némaságban a viasz csepegését is hallhatod. És azt is tudod, hogy a varázsló kinn, a kapu előtt áll és vár. Vár, hogy kimenj és arcul csapd. Döntsd végre el, hogy mihez van jogod!