Pompeii

Pompeiiben élek. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez itt nem más mint Pompeii maga. Ugyan nincsenek se olajfák, se márvány oszlopok, se rabszolgák - én mégis meg vagyok győződve róla. Az emberek, akiket úgy megrökönyített a Aquihabaricumban elkövetett mészárlás, pedig nap mint nap saját maguk is lemészárolják a Frustratuum áldozatának szánt kisdedeket - ezek az emberek itt járnak mellettem, velem együtt szállnak fel a buszokra vagy utaznak a metrón, izzadság cseppjeik az enyémekkel vegyülnek el és valamikor, majd egy kései kor elgondolkozhat arról, hogy miféle keveréke ez a helyieknek. Ők nem tudjak, hogy én csak egy idegen vagyok.

Csak úgy teszek mintha értenem amit beszélnek pompeii ismerőseim. Ők is nemtörődömségükben bólogatnak, ha hallják, hogy mondok valamit. Nem értik, hogyan is érthetnek - csak saját maguk csodaszép lakomájára gondolnak, amit majd napszálltakor elfogyasztanak szeretteik (vajon hányan is vannak azok) körében. Elheveredve kerevetükön, léha köröket rajzolgatva az isteneknek szánt padlóra loccsantott borral. Nem gondolnak ők semmire. Balga pantomimját nézik bolondjaiknak és nevetnek, mert mellettük szeretteik is felnevetnek. Jó dolog az egyhang!

És valahol, ahol a város utcái véget érnek, már türelmetlenül vár Vesuvius...