Dosztojevszkij hősnői

Dosztojevszkij hősnői a legnagyobb természetességgel alázzák porig vélt vagy valós ellenségeiket. El-elejtett mondatokkal, visszautasításokkal, követelésekkel, pénzzel, csókkal: mindegy nekik. Van egy tervük és megteszik a szerintük kötelező lépéseket. Útjukat nem keresztezheti senki büntetlenül. Mindent megtorolnak, a semleges szereplőket pedig magukhoz fordítják el-elejtett mondatokkal, követelésekkel, pénzzel vagy csókkal. Dosztojevszkij hősnőit valahol meglökték és onnan már csak bukdácsolnak egyre gyorsabban lefelé a lejtőn, egy ocsmány mocsárba. Csak egy menekülés van számukra: Dosztojevszkij hősei.

Dosztojevszkij hősei pedig epilepsziások. Szent emberek. Belecsöppennek egy valószerütlen helyről a nagy orosz mocsárba és első mozdulatra meglelik az értéket: Dosztojevszkij hősnőit. Sután vallanak szerelmet nekik, saját sírjukat ássák és csak égnek, transzcendens szenvedéllyel. És a hősnők rájuk néznek. Szomorúan nyugtázzák az igazságot, vadul vallanak szerelmet először valják be, hogy szégyenlik magukat. Könnyeik gyöngyszemek és nem disznók elé hullanak. Az epilepsziás Krisztus hősök pedig felveszik és naivan visszanyújtják ezt a gyönyörű ékszert. Dosztojevszkij hősei mindig megbocsátanak. De a hősnői nem.
Tisztában vannak saját romlottságukkal, büszkén felemelik pisze orrukat és megmondják: "Nincs itt semmi keresnivalód! Te szent vagy, makulátlan, de nézz rám! Elviselnéd talán azt, hogy életem végéig abban a szégyenben éljek, hogy saját mocskommal rontottalak meg téged? Szívedre vennéd ezt? Ugye nem. Hát engedj el szépen, hadd éljem magamvájta életem és engedd, hogy csak integessek, ha valahol a Nyevszkij Proszpekten összefutunk."

Dosztojevszkijnél mindig van valahol egy tőr...