De amióta itt élek Bagdadban, én is felvettem az itteniek jó szokását, hogy álruhában kijárjak az utcákra és úgy viselkedjek, ahogy a magukat valamire is tartó kalifák még csak gondolni sem mernek... De ki is vagyok én ahhoz, hogy csak úgy álruhát öltsek magamra és az éjszaka leple alatt bejárjam, bebarangoljam ezt a sötét metropolist?
Méginkább, hogyan jövök én, a szerencsétlen papucs készítő, ahhoz, hogy egy kalifának higgyem magam, amint Bagdad éjszakáját járom magamban, mindenfelé kalandot keresve. Miért hiszem azt, hogy a háremi tizenöt arám közül az egyik - ugyanúgy, ahogy én is - álruhában járja ezt a sötét és mégoly baljós metropolist?
Miért is hiszem, hogy az az arám is engem keres álruhában és hogy valami furcsa deus-ex-machina során összefutunk a Kalpagosok utcájában és annak ellenére, hogy álruhában van én megismerem őt szemének csillogásából és ő is megismer engem, talán oldalamra kötött mű kardomról? Balgaság! Ideje lenne felébrednem talán...?
De nem is alszom. Bagdad girbegurba utcáit járom magamban, ebben a sötét metropolisban keresve háremem mélyében elrejtett és még soha nem látott tizenötödik arám, de helyette csak ezt a szerencsétlen párát leltem meg. Ez a korcs kutya itt vonaglik lábam előtt, zsigereit feltárva - vajon egy autó gázolta el vagy valami öngyilkos terrorista áldozatává lett, nem tudom, de rajta segíteni már nem lehet, kínjában hörög és sarkam után mar. Kalifa gyűrűkkel feldíszített ujjaim remegnek ahogy felemelem ezt a követ...
Ujjaimról lerázom azt a ragacsos vörös nedvességet és elveszek a sötét utcákon. Az éjszakai Bagdadot magam mögé hagyom és visszatérek műhelyembe. Levetem a kalifa gúnyát és visszavedlek papucs készítővé.
Miket beszélek, még háremem sincs.
Miket beszélek ez nem is Bagdad...
Volt ugyan nap amikor csak úgy hánytam magamra a kereszteket és fogalmam sem volt arról, hogy akadnak rituális helyek, ahol még tapsikolni is lehet.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése