Pernyeeső

Krisztus urunk CCCCVIII-dik esztendejében történt, amikor a Tiberis már lassan megkezdte őszi duzzadását és mivel császárunk Honorius végtelen bölcsességében kivégeztette a galád és ármányos Flavius Stilichot, a Danubius deltájából jövő hordái élén Alaricus vagy ahogy vizigótjai nevezik Alareiks betört kies Itáliánkba és gyors hadmozdulatokkal iziben Róma falai alatt termett vagy ötvenezres hadaival. Balsors az örök városra!

Ott voltunk mindhárman, Ursus, Asio a főkönyvtáros és jómagam, Felis Silvestris abban a könyvtárban, amit még a megboldogult és pogány Julius Caesar lopott el Alexandriából, mielőtt annak maradványait felgyújtotta volna. Hogy Ince pápánknak, ennek az ártatlannak mi szüksége volt a pogány gondolkodók tekercseire, mi nem tudhattuk, de megbízatásunk abból állt, hogy éjt nappallá téve felügyeljük a számtalan könyveket.

És a háború fertelmei között, az éhséggel megküzdve mi ott voltunk a titkos könyvtárnak átalakított villában. Olvasva, a pogány tudományok habzsolásával töltöttük meg üres bendőnket, miközben Alaricus és vizigótjai körbevették csodás Rómánk falait és barbárságuk ellenére türelmesen hagyták, hogy éhezzünk.

- Úgy hírlik, Ince mégiscsak felkérte a Láthatatlant, hogy mutassa be áldozatát azoknak a pogány isteneknek - szólalt meg Asio olvasója mögül. Láthatatlannak azt a sötét alakot nevezték, aki magát etruszk augurnak kiadva, azt merte híresztelni, hogy rá tudná venni a régi bálványokat arra, hogy elhárítsák a vészt Róma felől.

- De persze, ez a híres Láthatatlan, most, hogy szükség lenne rá sehol sincs - toldotta meg Ursus. Hogy két társam miképpen volt képes napokon keresztül ugyanazt a problémát újra és újra átbeszélni nem tudtam felfogni. Alaricus itt van a kapuk előtt, Honorius elrohant Ravennába vagy hová, a plebsz retteg és velük együtt Ince is és ebben a sötét időszakban feltűnt ez az alak, aki megpróbál mindent elrontani, megpróbálja Róma polgárait letéríteni az egy Isten igaz útjáról.

- Testvéreim, inkább azt mondjátok meg nekem, hogy mire jó az, hogy pogány szofisták és egyébb bölcselkedők írásait őrizzük? - kérdeztem kissé rekedt, de magas hangomon.

- Hogyhogy mire jó, Felis Silvestris testvérem - kérdezte vissza Asio. - Ez a rengeteg papirusz, amit itt őrzünk a letűnt korok bölcsessége. Tartozunk annyival az elkövetkező generációknak, hogy átmenekítsük mindezt ebből a pokoli korból valami jobb korba, amikor már barbár hordák nem rombolják kies Itáliánkat és ha Isten is úgy akarja, Róma ismét elfoglalja megilletett helyét.

- Ámen - tette hozzá Ursus.

Tehetetlen dühömben ajkamba haraptam és olvasómat magam mögött hagyva átmentem az ablakhoz. Letűnt korok bölcsessége... Felesleges ilyesmiről gondolkodnunk, amikor már nyakunkon az istenítélet. A falakon túli vizigótok hozták el a purgatóriumot a bűnös könyvtárosoknak.

- Asio testvérem, Ursus testvérem, nézzetek ki ezen az ablakon és mondjátok meg ha tévedek! Nem a vezeklést látjátok Alaricus seregében, amit jó Urunk küldött ránk a pogány papiruszok miatt? Nem miattunk és Ince miatt kell-e éheznie egész Róma városának?

Mindhárman ott álltunk az ablaknál és kémleltük a távoli sereget. Nyilaik sivítva hulltak az Örök Városra és mi rémülten rebbentünk szét. Nem voltunk még készek a halálra.

És abban a nyílzáporos pillanatban, baljósan, hármat kopogtattak a villa kapuján.

Mindhárman az ablakhoz futottunk és fürkésztük, hogy ki kíván bebocsátást ide a mi lezárt és titkos villánkba. Keletről egy holló szállt el felettünk és az udvaron cinkék ugráltak - vajon mit olvasna ki ezekből a jelekből Láthatatlan, az augur?De újabb nyílzápor surrant és mi megint elbujtunk.

- Megnézzem ki jár a kapunál? - kérdezte Ursus.

- Tégy úgy, testvérem - felelte Asio és dús szakállú Ursus már el is indult. Nem tellett bele pár perc sem és visszatért, egy csontsovánnyá aszalódott nőt hozott a vállára vetve és a nő hátából a vizigótok fekete nyila állt ki.

- Átjárták szerencsétlent a barbárok nyilai.- Mit tegyünk vele, hogyan temessük el? - kérdezte Asio, de nekem már kopogtak a szemeim az éhségtől.

- Miért nem ehetnénk meg mi? Ha erőtlenül elásnánk csak, az utcakutyák rögvest kikaparnák újra. Így legalább halála nem volt hiába való...

Testvéreim szemeiben ülő döbbenet helyét átvette az éhség. Ince pápa maroknyi kiválasztottja miben sem különbözött a Fórum csürhéjétől. Ursus levetette terhét, Asio már kést markolt, én pedig felvettem a fejszét, amit a gyújtós aprítására használtunk. Ekkor, mindhármunk döbbenetére megszólalt túlvilági hangján a nő:

- Lássátok... a jövendőt... papok...!

De már nem volt visszaút! A fejsze lesújtott, a kés vágott és a nő vézna és fáradt testéből büszkén törtek elő az addig rejtett bíbor belek és sejtelmes zsigerek. Nem kellett hozzá semmi etruszk mágia, senki Láthatatlan, mi voltunk Ince kiválasztottjai és nem hiába olvastuk a régi bölcsek minden tudását éveken át. Mintha a felhők szétnyíltak és feltűnt volna a telihold, úgy nyertünk belátást a jövendőbe...

A Pokol kapuja feltárult. Barbárok ostromolták Rómát. Mi, Ursus, Asio a főkönyvtáros és jómagam, Felis Silvestris, ott álltunk a villa kertjében, kezünkben fáklya és szemléltük, hogyan mardossák a lángok a halott nő máglyáját, Alexandria hajdani könyvtárát.

- Mert mi mást kaptunk De Chiricotól, ha nem egy kihalt teret? - zengte Ursus.

- És mit adott nekünk Magritte? Csak egy szelet holdat valami fa mögött... - zúgta Asio. Végighúztam ujjamat a kert egy kövén és nem hagytam, hogy kárbavesszen a jövő könnycseppe.

- Delvaux majd benépesíti ezt a teret egy tudóssal és meztelen nőkkel! - kiáltottam a régi bölcsek pernyeesőjébe...