Orákulum

Történetünk hőse belépett a sátorba, kezében hozva egy szögesdróttal körbetekert szívet.

- Az úton találtam. Tudni akarom kié volt - mondta a jósnőnek.

A jósnő értetlenül nézett rá és a tenyerét nyújtotta.

- Sárga csikókért, talán látok.

Az üzlet megköttetett. A szív az asztalon dobogott, minden pumpálásával a drót mélyebbre fúródott a húsba. Percek alatt hatalmas felfordulás lett. Fekete gyertyák, kréta, könyvek hulltak az asztalra, nyomorúságos, szívetdermesztő szertartás kezdődött, leírhatatlan szavakkal, sötét bélyegekkel hozták vissza a lelket. És minden szívdobbanással sikított egyet a valaha volt.

Ami oldva volt, visszaköttetett. A szívről lehullt a gyűrű, új, nem tapintható test lengte körül. A nyomorult felkelt az asztalról és a jósnőhöz fordult.

- Miért...?

Ennyi volt az egész. A jósnő szépen visszarakott minden kelléket, a mozdulatlan szívet macskája tányérjába tette, a szögesdrótot pedig kivitte a szemétdombra.

- Ne gyere vissza soha többet! - Ő viszont visszament, vissza a sátorba.

Meglepetésére történetünk hőse még mindig ott várt.

- Nem értem. Nem tudom kié volt.

- Nem?

- Nem.

- Hát gondolkozz! Hallgatózz, ha egyedül vagy és végy talán meleg fürdőket. Ne mozdulj ki otthonodból és vegyél kevésszer lélegzetet. Rá fogsz akkor majd jönni.

- Mire?

A jósnő szemében véres könnyek csillogtak.

- Látod a stigmám? Emlékezz erre, ha rájössz!

- De mire? Mire? - mondta az ifjú és kirohant a sátorból. Sötét sivatagban találta magát. Nem értett semmit. Csak állt a sivatag kellős közepén, ő, Adam Kadmon, szíve pedig már percek óta nem dobogott.