Jelek a falon

Borult nap volt aznap, amikor a furcsa jelek megjelentek a falon. Bergenben, ahol szinte minden nap esik, ez nem jelent túl sokat, de az égen egy réteg szürke felhő fedett egy másik réteget. Csupa szürkeség amerre néz az ember. Torget elveszett a ködben, Nordnes maga volt a színtelenség birodalma, míg a Rosenkrantztårnet csúcsa a felhőket csiklandozta. Aznap hazafelé menet úgy éreztem, hogy a jóisten feleslegesen teremtett csapokat a szemgolyóm mélyére, ha csak ezt az egy színt találta ki. Szürke...


Az egyetemről hazafelé a Sigurds utcán egy lélek nem járt. A Hakons utca sarkán vettem egykét zsemlét és egy kis tejet. A szürkeség körbeölelt és mire hazaértem és felmásztam a Színház tér túloldalán levő bérház felső emeletére, már Helly Hansen kabátom is szürkének látszott. A zár mellett matattam a kulcsommal és végre hazaértem. A szobám sárgás lámpafénye frissítően hatott.

Pedro jött üdvözölni. Lerúgtam nehéz bakancsomat, ledobtam a kabátom és nyomban összehúztam a függönyöket az ablakon, ezzel kizárva Bergen szürkeségét. Beraktam egy Bohren & der Club of Gore cd-t, kitettem a konyhaasztalra a dolgokat amiket vettem és gyorsan összedobtam egy tojásrántottát gombával és sok sajttal. A zsemlékkel, amiket vettem, felfaltam az egészet; majd raktam Pedronak egy kis tonhal konzervet a tálába és amikor befejezte, öntöttem neki egy kis tejet. Ő is olyan gyorsan eszik, mint a gazdája.


Aztán, hogy mindent elmosogattam, lehuppantam a jó kis kényelmes IKEA kanapémra és előhalásztam a könyvemet. Aznap Borgest olvastam, Az elágazó ösvények kertjét. Mit nekem a kinti szürkeség, ha szobám sárgás lámpafénye és egy könyv megvéd...? De lehetetlen volt olvasni.

Pedro mintha megkergült volna ide-oda rohant a szobában, hol felugrott az asztalra, hol a függönybe csimpaszkodott és azon hintázott, hol meg a zoknimba mélyesztette körmeit. Volt már hasonló hangulata korábban is. Olyankor mindig megnyugodott, ha egy kicsit kiszellőztettem és friss hideg levegőt engedtem be. Tehát felálltam és kitártam az ablakot. A kinti köd ragacsos szinével begomolygott a szobába. A szürkeség ura én vagyok, gondoltam keserűn és visszaültem a könyvemhez, Pedro pedig az ölembe tekeredett és azonnal dorombolni kezdett. Áldott macska ez...

A szobám szürkés sárga fényében Ts'ui Pen labirintusáról olvastam és körbevett a kinti friss levegő. A rántotta miatt talán, de fejem lebicsaklott párszor és elbóbiskoltam. Nem aludhattam túl sokáig... Pedro nyávogására ébredtem fel és hogy hatalmas sárga szemei a hátam mögötti falat lesik. Odafordultam én is.

A fehérre meszelt falon mindenfelé jelek sorakoztak. Mozdulatlanul és kissé dacosan kidomborodva beborították az egész szobafalat. Értelmezni nem tudtam őket, de keleties hullámaikkal kellemes harmoniával vonták be a hátam mögötti szobarészletet.


Képtelen voltam megfontoltan végiggondolni, hogy a jelek hogyan kerülhettek oda. Aranyos, ezüstös cirádáikkal, kis kacskaringóikkal, hullámaikkal mindenféle távlatokat nyitottak és felvetettek kérdéseket, de nem voltam képes megfelelni rájuk. Egyértelműen a jelek valami jelentést hordoztak, de számomra teljesen rejtettek voltak. Szemem csak itta be kimért eleganciájukat és kedélyes fesztelenségüket. És ahogy döbbenetemben pislogtam párat, arra lettem figyelmes, hogy - nekem legalábbis - teljesen random módon mozogtak a jelek a falamon. Ugyanaz a hullámvonal hol itt, hol ott tűnt fel és mindig új jelekkel vette körül magát. Egy kis bóbiskolás után arra kellett ébrednem, hogy a szobám hátsó fala egy perpetuum mobile?

Pedro is, mint egy igazi vadász, tágra nyílt szemekkel követte az ide-oda mozgó jeleket és apró mancsát feléjük nyújtotta. Egyik lábával a vállamra támaszkodva, a másikkal elkezdett vadul csapkodni a fal felé és teljes összevisszaságban megérintett három jelet. És a falam, mintha csak erre a tökéletes értelmetlenségre várva... ...feltárult.

A szobám végében Bergen szürkesége helyett a Fájdalom és a Remény türkiz fényben játszó labirintusa ragyogott.