A két kalifa

És egy napon - amikor Bagdad kalifája hazatért damaszkuszi hadjáratából - és tükrébe nézve inkább úgy döntött, hogy nem látogat el aznap éjszaka mégsem háreme tizenöt arájának egyikéhez, hanem álruhát ölt és mondjuk sarusnak öltözve elvegyül szeretett városa görbe sikátoraiban vagy talán egy olyan, általa még nem annyira ismert városrészben, ahol utcagyerekek önmaguk szórakoztatására kóbor szukákat marcangolnak szét vagy inkább a nem túl régen földrengés sújtotta negyedben kereshetne lüktető halántékára enyhülést valahol egy hűvös vizű kút mellett, ahol talán még egy fa is van, melynek lombjában dodonai üzenetek vegyülnek színüket vesztő levelekkel. Tehát a kalifa felvette álcáját és kíséret nélkül csak úgy egymagában bevetette magát a bazár forgatagába, bele a legnagyobb forgatagba, ahol végre emberek vették körül, izzadságukkal, portékát kínáló lármájukkal, fakuló turbánjaikkal, zsebmetsző testközelségükkel és azzal a csalóka reménnyel, hogy végre sikerülhetne a kalifának, hogy megértse, hogy mi is az a hatalom, ami alattvalóinak sorait ilyen rendszertelen kavalkáddá degradálja. De a megvilágosodás megrázó pillanata helyett csak a vályogfalakat borító meszelés repedéseit és penészfoltjait vette észre, az azokban megbúvó szimbólumokat, minden apró jelet felismerni vélt és Bagdad kalifájának lelke megbékélt saját végtelen bölcsességének nagyszerűségében.

Az idő pedig telt...

Az idő pedig telt és a Kalpagosok utcájába érve Bagdad kalifája felhagyott minden reménnyel, hogy aznap éjszaka valami újat tudjon meg alattvalóiról vagy uralmának szívében fekvő hatalmas metropoliszáról, ezért betért a Csillagoshomlokú Szarvashoz címzett kávézóba, hogy feketét kérjen és sisa-szárt vévén szájába lüktető halántéka miatt ernyedten kibámult az utcára. A nyomorult! Hiszen kint, a Kalpagosok utcájában maga Bagdad kalifája járt fürge léptekkel, mintegy kalandot keresve vagy találkára sietve egy a háreméből kilopózott odaliszkkal. Csak egy pillantást kellett vetnie rá és damaszkuszi hadjáratából éppen visszatért kalifánk belátta, hogy az utcai mása nem is más hanem maga a valódi kalifa, minden kegyelem őt illesse. Őt illesse a kegyelem, amint felemeli azt a követ, hogy lesújtson valamire, amit innen a kávézóból látni már nem lehet, csak azt, hogy a sápadt holdvilág csillan meg míves gyűrűkön.

Damaszkuszi hadjáratából éppen visszatért kalifánk dermedten felállt, kifizette feketéjét majd ösztönösen hazaindult és meg sem állt míg el nem ért egy szerencsétlen papucskészítő mester rozoga boltjáig. Az ajtónál megtorpant és kissé elmélázva, de lehet, hogy csak lüktető halántéka miatt ennyire lassan, de azért kimérten visszafordult a palota felé...

Aztán egy határozott mozdulattal kitárta új otthonának kapuját.

Bagdad vagy Pompeii

Ez a város egy falu. Parányi kezeiből esszük apró gonoszságait, mint szégyenlős vacsoravendégek; mindenfajta ellenállás hasztalan - mosolyával lefegyverez minket és mi fájó hassal, de jóllakottan dőlünk hátra. Micsoda mennyei házigazda!


Utcáin lopva lesünk be idegen ablakokon, megfigyeljük a város szeretőit. Ki kit csal meg - már teljes összevisszaságban, csak a hangok, fojtott nyögések, lihegések, a kanapé ütemes csikorgása, egy kiérdemelt mosoly, életünk morzsányi színjátékai. Hogy ki kit csal meg, az ebben a városban mindegy. Akik összetartoznak eladják egymást és keresik az okot, hogy miért? a titok pedig az esővízzel távozik a csatornanyíláson át. Hogyan tovább most? Veled? Vagy inkább veled?


A perceket kötélen lógatja le a város, bonyolult mechanizmus biztosítja a pontos lefolyást. Egy tikk és egy takk. Kimérten, ütemesen - működik ez a parádé is. Feltartóztathatatlanul. Csak néha feledkezik meg magáról a város. Ilyenkor ellepik a legyek, muslicák, az apró szárnyas állatok; jótékonyan lerántva a leplet a felszín alatti rothadásról. A turisták megdöbbenve hőkölnek hátra, a városlakók üdvözült mosollyal folytatják a megkezdett témát; ostobaságuk fátyla lezárja szemüket és a város kártevői elhelyezik petéiket odvas fogukban. Megy itt minden, mint a karikacsapás!


És mégis, mindezek mellett, él itt egy öregember, az üdeség maszkjával takarva arcát. Ő mindent tud, mit az óriások először megtanítottak és kihasználja ezt. Új kuncsaftra vadászik, a lombkoronáról ráveti magát és saját elmondása szerint: "szeretne vele lenni". Csak pár hónapig. Azalatt az áldozatot elbágyasztja feromonjaival, foghíjas mosolyát illúzióval leplezi, parfűmmel mos fogat, hogy szájszagát elrejtse és vadul csókol. Ellene nincs menekvés, velem nem törődik már - mégis szeretem. Szeretnék fájdalmat okozni neki. Tőrt vetek, hátha - de mindez oly hasztalan. Ez az öregember már csak azt hiszi, hogy gondol rám, mint, ahogy én sem képzelem másként a dolgokat. Az igazság mindkettőnktől nagyon távol, valahol a városhatáron kívül található. E percben minden szerfelett reménytelen.

A csókok belénk szorultak azon az éjszakán.

- Ez a magányos haldoklás szüli meg az életemet - mondtam a lánynak, aki velem szemben összezárt lábakkal és mellén keresztbefont karokkal ül székén. Ketten voltunk csak a szobájában, illedelmes gyertyafényben. A lány nem nézett rám; a polcot, könyvei gerincét bámulta, görcsösen hunyta le szempilláit, ha esetleg - pusztán udvariasságból - felém fordította fejét. Szemmel láthatólag zavarta jelenlétem.

Csönd.

Mosolyogtam magamban, magamon, ezen az egész helyzeten, kínomban. A lány idegesen rágyújtott és hogy csináljon valamit kitárta az ablakot. Mindkettőnkben több feszengett, mint amit mutattunk.

- Mesélhetek valamit…?

- Jó, rendben.



- Ahhoz, hogy múmiát gyártsanak Anubisz papjai Rá fiából, belőlem, rengeteg tanulságos próbát ki kell állnia az ifjú uralkodónak. Elsősorban, serdülő évei kezdetén, elküldik őt a messzi nyugati szigetre, hogy csodálkozzon a fű zöldjén, hogy megszeresse az esőt, hogy megtanulja a szilajságot és hogy felnyissák a szemét arra, hogy van egy másik nem is. Amint Rá fia hazatér Kemet földjére, tettvágy hajtja, hogy megmutassa amit messzi földön tanult és tapasztalatlan hevében elsőként sebzi meg magát. A seb nem túl mély, de izzik és vér szivárog belőle. Rá fiának nincs ideje nyalogatni a sebét... Vagy mégis? Mik kisértenek ifjú álmaiban, miféle vizilófejű démonok tépik fiatal testét? Rá fia mégis felépül, erős lesz, teste megtanul férfiként müködni, agya megtanul gondolkodni, lelke erős kapcsokkal végre megül a fiatal szervezetben és az ifjú uralkodó felismeri, hogy felette áll környezetének és ezen elgondolkozik, hiszen szülei nem az istenektől származnak. Egy év gondolkodási idő után az Anubisz papok újabb csapdát állítanak az istenembernek, hogy lelke kapcsait meglazítsák. Egy éjszaka fiatal lány árnyképét bocsátják be Rá fia hálókamrájába. Alacsony termetű, almakeblű, északi barbár leányzó, de szavai kábítóbbak, mint a mák és tánca jobban izzik, mint a parázstartók az ifjú uralkodó ágya oldalain. és mikor ez a buta fiatal férfi hozzáérne a jelenéshez, ujjai csak átsiklanak a képen és Rá fia keservesen sírva fakad. A Hajnal szalad segítségére, de hiába. Rá fia felül, megmosakodik a reggel fényeiben és meztelenül, ahogy aludt, elbotorkál az Anubisz papokhoz. Tőlük kér új ruhát. és a papok bevezetik templomuk legrejtettebb termébe, ahol egy alabástrom ládából fekete gyolcsot vesznek elő. "Megfelel, fenség?" kérdezik nyájasan, a fortélyuk fekete mérge csepeg minden szavukról. Rá fia bólint és beleegyezik, hogy a papok felöltöztessék. újra éjszaka lesz, mire az istenember elhagyja a templomot az Alsó- és Felsőbirodalom kettős koronájával a fején, állszakállal, korbáccsal és Waas-jogarával és dísztelen fekete gyolcsba szorosan bebugyolálva. Rá fia megszünt mozogni. Ettől a pillanattól kezdve csak Anubisz papjai tolják.

Ám ennyi még nem volt elég a papok számára. Csendes, mozdulatlan hónapok után, újabb jelenést varázsolnak be Rá fia hálótermébe. Ez a héber lány érzéki szájával rátapad az istenember befáslizott szájára - legalábbis ő úgy érzi - és hajmeresztő hatalmával issza ki a lelket a fiatal testből. Rá fia reggel saját maga kéri a koponyametszést, de az áhított halál csak nem akarja betakarni Rá fiát sólyomszárnyaival. A harmadik varázslattól már annyira fél, hogy meg sem érinti azt. Hova tünt már az Atlantiszon szerzett lendület? Mozdulatlanság, lélektelenség összecsavarva szorosan fekete gyolccsal.

- Mégis az isteni lehelet nem hiába lüktet az ifjúban (valójában csak az évei számát tekintve az még...) és saját magának is bizonyítani akarván, amikor negyedszerre egy másik férfi éjszakai látomásaiba szeret bele, pusztán percekre és mondhatni mozdulatlanul. ám rövidesen eljön a pillanat, mikor Rá fia megtalálja az első hús-vér lányt maga körül , testvérét, Rá leányát és elhatározzák ketten, hogy kiderítenek minden titkot, mérhetetlen öszinteséggel. Tavasz tavaszt követ és a külső szemlélő úgy láthatja, hogy Rá fia és leánya már pusztán egy személlyé olvadt össze, aki valahol ott ül a trónteremben, mozdulatlanul, lélektől megtelve vagy elhagyatva, valahová elmenekülve, végtelen szeretetben. ám mégis véget ér ez a hevület, legyünk kegyesek Rá fiához és mondjuk azt, hogy egy kemeti férfi miatt... Rá fia most sem tudja, hogy testvére valóság volt-e, vagy csak az Anubisz papok varázslata.

- Most pedig Rá fia itt ül veled szemben, mozdulatlanul, szoros fekete gyolcsban, a zsigerei mellette alabástrom urnákban, a négy istennő védelmezi őket négy felől, lelke már évek óta mozdulatlan, valaha ifjú teste a lúgoktól és a nátrontól már barna és ropogós, mint a frissen sült kenyér héja. Téged kér Rá fia, hogy irányítsd lépteit, hogy kiérhessen a fényre. Add, hogy kiléphessen a fénybe.



Befejeztem a mesémet. A tartózkodó lány már ott ült mellettem a földön, ujjai már az ingem alatt kutatták, hogy milyen a testem és a lány akkor tényleg úgy érezte, hogy kihült múmia csupán, öreg és ropogós, mint az égett papír.

A csókok belénk szorultak azon az éjszakán.