Utcáin lopva lesünk be idegen ablakokon, megfigyeljük a város szeretőit. Ki kit csal meg - már teljes összevisszaságban, csak a hangok, fojtott nyögések, lihegések, a kanapé ütemes csikorgása, egy kiérdemelt mosoly, életünk morzsányi színjátékai. Hogy ki kit csal meg, az ebben a városban mindegy. Akik összetartoznak eladják egymást és keresik az okot, hogy miért? a titok pedig az esővízzel távozik a csatornanyíláson át. Hogyan tovább most? Veled? Vagy inkább veled?
A perceket kötélen lógatja le a város, bonyolult mechanizmus biztosítja a pontos lefolyást. Egy tikk és egy takk. Kimérten, ütemesen - működik ez a parádé is. Feltartóztathatatlanul. Csak néha feledkezik meg magáról a város. Ilyenkor ellepik a legyek, muslicák, az apró szárnyas állatok; jótékonyan lerántva a leplet a felszín alatti rothadásról. A turisták megdöbbenve hőkölnek hátra, a városlakók üdvözült mosollyal folytatják a megkezdett témát; ostobaságuk fátyla lezárja szemüket és a város kártevői elhelyezik petéiket odvas fogukban. Megy itt minden, mint a karikacsapás!
És mégis, mindezek mellett, él itt egy öregember, az üdeség maszkjával takarva arcát. Ő mindent tud, mit az óriások először megtanítottak és kihasználja ezt. Új kuncsaftra vadászik, a lombkoronáról ráveti magát és saját elmondása szerint: "szeretne vele lenni". Csak pár hónapig. Azalatt az áldozatot elbágyasztja feromonjaival, foghíjas mosolyát illúzióval leplezi, parfűmmel mos fogat, hogy szájszagát elrejtse és vadul csókol. Ellene nincs menekvés, velem nem törődik már - mégis szeretem. Szeretnék fájdalmat okozni neki. Tőrt vetek, hátha - de mindez oly hasztalan. Ez az öregember már csak azt hiszi, hogy gondol rám, mint, ahogy én sem képzelem másként a dolgokat. Az igazság mindkettőnktől nagyon távol, valahol a városhatáron kívül található. E percben minden szerfelett reménytelen.
Bejegyzések
1 megjegyzés:
ez mar teljesseggel 幽玄な. . .
(nomen est omen?)
Megjegyzés küldése