Maszkok nélkül

Különös éjszaka volt az, amikor kitáncoltam magam a testemből. A mocskos klubban ereket feltépve szóltak a monoton ütemek és transzba rángatott a stroboszkóp csodája. Csendben és észrevétlenül zuhantam a padlóra, testem lágyan puffant; bennem visszhangzott mindössze tompa mennydörgéssel. Ám a legcsodálatosabb érzés az volt, amikor a folyamatos rángások közül előbújt egy addig ismeretlen vibrálás. Hidegen, a sejtek legtitkosabb zugából lökte elő magát, magabiztosan és kételyt nem hagyva arról, hogy az elkövetkező - ki tudja milyen hosszú - időszakot majd irányítása alatt fogom eltölteni. Elfogadtam a szentenciát és lebegni kezdtem a vibrálás szövetén. Ahogy a vibrálás nőtt, úgy nőtt a remegés is. Ide-oda rázkódtam a padlón, rettegett extázisban. A zene tovább harsogott, a dobok nem hagyták abba ördögi játékukat és a táncosok is csak pörögtek tovább mellettem. És akkor, hirtelen, ártatlanul, megszabadultam testemtől. Kékes fényű lelkem csak hevert eddigi lakhelye mellett - lassan magához tért, azaz, lassan magamhoz tértem. A korábbi nyers hangok és színek olyan tompának hatottak, olyan tompának és olyan hamisnak. Szabad lettem és egy sápadt mozdulattal felálltam a betonról. És a többi táncos vadul tépte magát, fejüket hátravetve, lábukat esetlenül rángatva táncoltak, amint elhaladtam mellettük észrevétlenül és csendes magányban. Jól tudták; akkor valami robbant abban a teremben... Fénysugár öntött el, ahogy átléptem a falon.

Különös éjszaka volt az, amikor kitáncoltam magam a testemből. Az eget felhők koronázták, komor sötétkék színük remekül illet az alkalomhoz, sírtak és a hold teljes fényében ragyogott. Túlcsorduló boldogsággal tekintettem végig az esőcseppeken és megfigyeltem a holdfény játékát rajtuk. Szivárványuk mutatta számomra az utat. Elindultam hát ezen az ösvényen.

Azon járni pedig nem volt könnyű. A színek, amikre léptem csilingeltek és folyton hajladoztak kéklő lábam alatt; néha bokáig süllyedtem, néha lebegtem csak felettük. A megtisztulás ösvényén indultam el, először bizonytalan léptekkel, majd egyre gyorsabban - az erősödő szél segített, a szilfek fogták kezem, vezettek még pajkos játékaikról is megfeledkeztek. A szivárvány pedig emelkedett, meredeken játszadozott az esőcseppeken. A hold volt az irány - tökéletes szépségben tobzódott az éjszaka. A vibrálás...

Furcsamód csak az ösvény legvégén eszméltem újra; szilf barátaim csókokkal illeték arcom, mosolyogtam rájuk és hagytam, hogy könnyed ölelésükben érjünk földet, elhagyva a szivárványt. Magamra néztem és megdermedtem a döbbenettől: fekete és fehér kockás, testhezálló gúnyába öltöztem utamon, lábamon könnyű, szalagos fekete cipó, hatalmas gallér fogja kalodába nyakam és fekete, háromszögletű kalapot próbál fejemről lecibálni a szél. És még csodálatosabb volt, amit nem láttam, de éreztem - arcomon egy fekete selyem maszk, csak a szemem környékét eltakarva. Ám ekkor kezembe adtak egy kardot a szilfek, utolsó simogatásaikat fújták rám és repültek vissza, elkalandozva az esőcseppeken. Egyedül álltam, egy maszkos harlekin, egy magányos városban. Egyedül, ezen a parányi téren, itt az ódon erkélyek alatt, a hold világában csupán, a vibrálásban a könnyek özöne előtt, egy csatorna mellett (kis kőhíd ívelt rajta át), egyedül, testem nélkül, valahol az ismeretlen és össze nem téveszthető Velencében...

De nem mondtam igazat azzal, hogy egyedül. Még valaki állt a téren. Nem mondhattam, hogy távol volt: ezen a parányi terecskén mintha minden csak kéznyújtásnyira lett volna, de mégis, ez a szikár, köpönyegébe burkolt alak olyan távol volt tőlem, akárha egy fordítva kézbevett távcsövön keresztül szemléltem volna. Ott állt ez a szikár fekete köpenyes, pont velem szemben, egy kis templom homlokzatánál, kissé oldalvást, de fejét fürkészőileg felém fordítva. Kalapját jól szemébe húzta és arcát fehér maszk mögé rejtette. Tudtam, hó volt ez a maszk, de semmi szűzies nem volt benne, jég volt és égetni tudott, mindenkinek kijárt ez a maszk, de csak ez az öreg, megtört, néma és titokzatos és a gyertyákat mindig eloltó, sötétbe burkolt nemes férfi hordhatta csak. Mielőtt megszólalt volna, felém fordult. Jól megfigyeltem: hegyes orrú fekete cipőjét kényelmesen puhára járta már az idők során, nadrágja pedig ugyanolyan szűk szabású, mint az enyém. Övcsatja pedig - furcsa, hogy milyen apróságok tűnnek fel néha az embernek - ezüstből volt, remekül díszített és szörnyűségemre egy danse macabre-t ábrázolt. Csontvázak táncoltak körbe egy fiatal bohócot, dobokat verve és lábszárcsontból készült furulyákon játszva. Éhes tekintettel vágytak az élő húsra, sóvárogtak a fiúra és a fiú beállt a táncba, jobbjában egy karddal. Megláttam ezt a csatot és végigfutott hátamon a hideg.

- Ez a város az élet, gyermekem - szólalt meg hirtelen, valahonnan nagyon mélyről, a maszk alól a hangja. - Felesleges arról álmodoznod, hogy kiismerheted, ó nem, még nem értél meg rá. Nézz itt körbe, fogd kezedbe az embereket, mint holmi fóliánsokat és lapozz beléjük... S ha olvasni már megtanultál bennük; vajon ismered-e azokat a nyelveket, amiken e könyveket írták? Tudd meg: életed leghosszabb és legtitokzatosabb éjjelébe csöppentél. Most még sűrű a köd, de fogd ezt a gyertyát - és ki tudja honnan egy hatalmas templomi gyertya került kezébe, rálehelt és a gyertya égni kezdett, sárgás fényével kopogtatva az éjszaka sötétjén - tessék, én, látod segítek neked.

Széles, színpadias mozdulattal a templom árnyas homlokzata felé tessékelt, majd újra felvette korábbi görnyedt tartását és megdermedt. Teste a templom felé fordult, a maszk, a maszk pedig felém. Ebben a sápadt fényben úgy tűnt, hogy a kis campo tele van élettel. A kőburkolat alól könnyed pára szállt fel, finom, csipkeszerű kigőzölgés, baljós sóhajai a téli Velencének, orromban éreztem a csatornák fanyar szagát és tudtam, a sarkon túl mosott ruhák kísértenek a Hold színeitől megvadultan. Valahonnan, valószerűtlen messzeségből lépések neszét hallottam, kulcscsörgést, egy részeg röhejt, csellón skáláztak egy szigeten és saját ajkamon éreztem annak a mellnek hűvösségét, amit egy fiatalember csókolt valahol egy sikátor mélyén. Tényleg a város maga volt az élet; előttem lüktetett fájdalmaival és búvópatakszerű gyönyöreivel. És itt, ebben a világórányi pillanatban felderengett egy nő képe. Egy csatorna partján állt, háta mögötti égő palazzo világította meg, állt a vízparton, égboltnak öltözve, hatalmas Hold maszkkal fején és mélabúsan szemlélte a csatornát. Megéreztem, hogy keres valakit és azonnal fel is emelte fejét, tekintete átsiklott a hullámokon, kikerülte a gondolák fekete súlytalanságát, átlátott a falakon és rám nézett. Futnom kellett ettől az égi számpártól. Ám mégsem mozdultam azonnal. Megvártam a jelenés végét, behunytam a szemem és hagytam, hogy a halántékomban doboljon vérem. Még mindig nem fogtam fel semmit ebből az alvajárásból, de éreztem, hogy lépnem kell, meg kell indulnom a templom felé.

Az első lépés lassú, bizonytalan mozdulat volt csupán, a következőre már belejöttem és tudatosan haladtam az apró bejárat irányába. És az álarcos férfi mosolygott. Nem láthattam a száját, de tudtam, hogy egy gúnyos mosoly suhant át arcán, figyelmeztetőleg és kárörvendően - rajtam mosolygott és saját magán. Elléptem mellette, vigyázva arra, hogy rá se nézzek, hiszen rettegtem tőle, láthatatlan mosolyától, az álarctól, köpenyétől és a csattól, mivel engem ábrázolt.

Különös éjszaka volt, mikor elhaladtam mellette és beléptem a templomba. A nehéz faajtó csendben nyílt ki, mint egy álmos szemhéj, csak egy pillanatra, remegve tárva fel azt, amit elrejt, de ez a rövid idő is elég volt, hogy átsurranjak rajta. A velencei ködöt belül tömjénfelhő váltotta fel. Várnom kellett egy ideig, amíg szemem hozzászokott a benti fényhez, mivel az apró templomot több száz gyertya és mécses világította meg, valami ismeretlen hatalom parancsára egyszerre rángatva kanócaikon a lángokat. Amerre csak néztem gyertya volt; a szobrok lábánál, vállán és kezükben, a szentképek alatt, a stációknál, az oltáron, a kis oldalkápolnákban, a padsorok könyöklőin, a szenteltvíz tartók felett és szerteszét, rendszer nélkül, a padlón. Erre a látványra béke költözött belém, a hazatalálás jóleső nyugalma. Kardomat szórakozottan húztam magam után a mozaikon: szentek térdeltek egy alvó vagy ájult férfi előtt. Tekintetem megbabonázva tapadt rá...

Úgy határoztam, hogy megismerem ezt a kápolnát. Mint már említettem, nem volt nagy. A szentély előtt két oldalt három padsort helyeztek el, mellettük pedig két-két pici fülke állt márványoltárt és szobrokat fogadva magukba. A nagy oltár a szentélyben helyezkedett el, mögötte kis ajtóval, ami valószínűleg a sekrestyébe vezetett. Ahogy körbejártam és felfedeztem freskóit, domborműveit és szobrait, megfogalmazódott bennem egy érzés: ez a templom egy névtelen vallás szent épülete. Néztem a liturgikus ábrázolásokat és felderengett, hogy a mozaik jelenete velem történt meg, az egyik freskón ábrázolt szakadékban kűzködő szent is engem ábrázol, a bölcs férfiú összes követőjére ráismerek és minden szobor egy olyan lány, aki nekem jelentett valamit. Ez a templom az én templomom... halott és minden holdtöltekor újjászülető vallásom könnykövekből emelt temploma ez. Karjaimat kitártam és próbáltam magamhoz ölelni mindent, amit ez a hely adott nekem. Csókoltam a padlót, szívtam magamba hűvösségét, valami rég elfeledett könnyeket. Otthon voltam a szomorúság e gyöngyszemében és ekkor megkondult a harang. Ijedten rezzentem össze és elbújtam az egyik apró fülkében.

Tisztán hallottam, ahogy a bejárat feltárul és könnyű öltözékemen áthatolt a beszökő hideg. A kőszoborhoz simulva vártam, hogy átmelegedjek és hogy meglássam, ki az, aki behatolt templomomba. Csendes sírás hangja ütötte meg fülemet és lassú, csosszanó léptek. Sokan jöttek... Egy gyászmenet, vállukon cipelve egy meztelen testet. Túl magasan vitték, nem világítottak már odáig a gyertyák lángjai, amik a hirtelen fuvallattól amúgy is idegesen táncoltak, árnyjátékot hintve a falakra. Csak a sírás és a lábak csosszanása a mozaikon... A menet az oltárhoz igyekezett, hogy elérve azt, letegyék rá terhüket. Amint elérték, az orgona megszólalt, leghatalmasabb sípjaiból suhogott elő a hang. Úszni lehetett volna akkor ott, a zene tengerében.

A szertartás nem tartott hosszú ideig: amint a darab befejeződött a résztvevők könnyeikről megfeledkezve, sietősen oszlani kezdtek, búcsúzóul elfújva a gyertyákat és mécseseket. Tompa puffanással zárult az ajtó az utolsó látogató mögött. Ismét egyedül maradtam templomomban, teljes sötétben immár. Kiléptem a jéghideg szobor mögül és akkor belerúgtam valamibe. Hallottam; messzire elcsúszott. Vakon kerestem a sötétben azt a valamit, óhatatlanul is belenyúlva a gyertyák még forró viaszába. Végül, pont az oltár alatt megleltem fehér viasz-sapkás ujjaimmal. Egy papírtekercs volt az, zsinórral átkötve, lepecsételve. "Nekem szól" gondoltam és egy félmosollyal felemeltem a földről.

A halott ott feküdt a hideg kövön, előttem. A templom nem volt elég sötét ahhoz, hogy fel ne ismerjem. Én voltam az... Ott feküdtem magam előtt az oltáromon, mezítelenül és az élet legcsekélyebb jele nélkül. Hajam kócosan lógott homlokomba, szemeim hideg türkizeknek tűntek csupán és az orromból szivárgott vér még ott barnult ajkamon. Semmire sem emlékeztem és az idő csak pergett tovább az éjszaka vége felé... A csendben lehajoltam és megcsókoltam jéghideg ajkaimat. A hús márványszerű volt, mézízű és tömjénszagú és lassan, lassan, lassan kinyílott az ajkam és nyelvem kisiklott a számból. Testemre görnyedtem, számra tapadtam, élő nyál keveredett a halott nyálával és újraéltem legvadabb csókjaimat...

Lihegve téptem le magamat testemről és vadul bámultam az alattam fekvő meztelen korpuszt. A papírtekercs pedig ott várakozott rám, a holttest mellkasán. Összeszedtem a bátorságom, hogy felvegyem és villámgyorsan sarkon fordultam, hogy kimeneküljek a templomból, a sötét termen, át az kapuig.

Belevetettem magam a hidegtől tiszta éjszakába, jobb kezemmel a kardot, ballal a papírt magamhoz szorítva. Az álarcost nem láttam, senkivel sem találkoztam, magányom töltötte be a velencei utcácskákat. Csak én, a hideg, a szél és a csak homlokzatnak tetsző évszázados házak, amint ablakaikkal, azokkal a hályogos szemekkel próbálnak meglátni valamit a ködben. Futottam, élveztem a ritmust, amit a lábam vert az utcaköveken, tanácstalanul fordultam egyszer jobbra, majd balra, majd megint újra, hirtelen megdöbbenve a zsákutca mindent lezáró falától, át a hidakon, keskeny kis pallókon, fáradhatatlanul, azon tűnődve, hogy mit is keresek én itt? Falak, homály és a hideg kísért, embert nem leltem sehol. Levegőért kapkodva dőltem neki az egyik lámpaoszlopnak és kardom hegyével feltörtem a tekercs pecsétjét. A levél egy meghívó volt - ahogy nehezen ki tudtam betűzni a sötétben - finom női írás:

Kedves!

Tudod, ha sötét van, keresd a fényt... Tudod, ha fázol, menj a tűz mellé... Tudod, ha esik, húzódj be a házba... Várlak ott, ahol láttál. Testemtől már én is megszabadultam, ettől a pillanattól kezdve nincs köztünk távolság, ha nem akarod. Senki sincs még olyan közel egymáshoz, mint mi ketten, szóval siess hozzám, érted én már felöltöttem titkos ruhámat. Utadon szenteld fel magad, ahogy én is felszenteltem magam neked!

V.

Felemeltem a tekintetem és zavartan néztem körül. Nem értettem semmit. Ki ez a nő? Csak a köd gomolygott körülöttem az éjszakában, választ nem találtam sehol. Álltam, lihegve a lámpaoszlopnak dőlve, próbáltam rájönni, arra, hogy ki játszadozik velem, amikor ismét meghallottam az éjszaka lélegzetét. Velence újra megnyílt előttem, feltárva köpenyét belátást engedett a színfalak mögé. Keresztül láthattam a falakon, megismertem a remegő kezekkel elrejtett naplók tartalmát, láttam az elsüllyedt kincseket csillogni a csatornák mélyén és átéltem a könnyeket. Velence az enyém lett, visszafogott vibrálásával, maszkjaival és százezer csókjával. Tudatom ott lebegett a Canal Grande sodrában. Feljöttem lélegzetért és... És egymásra találtunk újra. Lángoló háza kapujában állt, most háttal nekem, a tüzet szemlélte és remegett a válla. Szótlanul magához intett, anélkül, hogy hátranézett volna. Odaléptem hozzá és ránéztem. Arcán most is ott volt Hold-maszkja, hidegen szikrázva a sugárzó hőségben. Kezében megvillant egy tőr pengéje.

Összerázkódtam és felriadtam. Ott álltam még mindig a lámpaoszlopnál, jobb kezemben kard, másikban a levél, egyedül ebben az ellenséges Velencében, de már tudtam mit kell tennem. Ez a nő engem vár egy égő házban, ez a nő hatalommal bír felettem és arra buzdít, hogy ráleljek végre. Mozdulnom kellett már...

Felkerekedtem tehát, céltalanul hagytam magam sodortatni a köddel egyik sikátorból a másikba, keskeny hidakon átbotorkálva, megszállottként egy ismeretlen városban. A remény mozgatott, ahogy áthaladtam a város legrejtettebb pontjain, kardommal kergetve el magam elől a sötétséget. Furcsa emlékek tértek magukhoz bennem, egy előző élet vagy egy mese emlékei.

Túljutottam a város szívén, Velence megadta magát nekem, az éjszakát megöleltem, az éjszaka az enyém lett és én az övé.

A Canal Grande partján egy fekete gondolát találtam, evezős nélkül, mintegy csak nekem készítve oda, lefutottam a lépcsősoron a maszkokban csókolózó és maszkokban haldokló szerelmespárok között és beszálltam. A víz sodra elragadta a lélekvesztőt és magabiztosan rángatott egy meg nem határozott irányba. Hátrafordultam és megpillantottam a fehérmaszkost, akit magam mögött hagytam.

Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszerre csak füstszagra riadtam. A ház ott volt, pont a sodrás irányában és a lángok fényében állt ő is. Tehát megtaláltam, ott állt az égő ház előtt, furcsa kék selyemben, sötét felhőkből szőve, csillagokkal telehintve, Amateraszu női simogatása simogatta a köpenyt, a köpenyen hordta Őt, a köpenybe zárva ragyogott a Nap is rajta, mindenség volt ez a ruha, obija tejből, vagy inkább a csillagokból megfestve, átölelve a karcsú testet. Rámeredtem - nadrágja az éj színéből volt, az anyag könnyedén csorgott le azokon a combokon, megbontva a testének szimmetriáját. Ott áll az égő ház lagúnába érő lépcsőin, azon a furcsa határon. Hold maszkját könnyed mozdulattal vette el arca elől, elsőként lemeztelenedve ebben a velencei éjszakában. Rám nézett, tekintete semmit sem vesztett holdszerűségéből és lassan, méltóságteljesen magához intett. Kiléptem a gondolából, és a gondola, partra rugaszkodásom lendületének hatására, sodródott gyászosan - ki tudja hová?

- Eljött a királyom! - mondta halkan.

- Eljött egy szörny - súgtam vissza neki. Vadállatnak éreztem magam, amit egy ismeretlen erő szelídített meg; inkább én láttam őt királynőnek, aki elé szívesen leheverednék és elfogadnám akaratát. Csak őt néztem, sovány alakját, amely áttört a pernyeesőn.

Odaléptem hozzá, fejét vállamra hajtotta, átkarolta derekam és bevezetett a lángok közé, a palazzo fogadótermébe. Biztos léptekkel vezetett át a tűzfüggönyökön és megmutatta a falhoz támasztott jogart, melyen lángnyelvek játszottak. Lépcsősort másztunk meg, a márvány olvadozott a lábunk alatt és fent, az emeleten bevezetett egy apró szobába, amelyben nem volt semmi a földön álló teáskancsón és két csészén kívül. Az ablaka kelet felé nézett és beszűrődött a felkelő nap fénye. Hajnal dörömbölt a kapukon. Szertartásosan leültünk a földre egymással szembe.

- Kérsz egy csésze teát? Forró... - mondta egy félmosollyal, és válaszomat meg sem várva töltött is már, férfias mozdulattal.