Mese

Kishúgom az erdőben lakott, a kaktusz övezetben, a szirtek mellett, fenn a magasban, ha bírta tüdeje és lenn a patakban, ha bírta tüdeje. A szirtek szürkék voltak, a patak zafír, kishúgom hó. Emlékszem. Emlékszem, egy napon kishúgom kilovagolt a kaktusz vadonba, a sötét, félelmetes övezetbe, kezében a szár, mélyen ült a szemében a...


Emlékszem, a faluszélén álltam, utánna intettem, ő nem nézett vissza rám, ha lovagolt, én nem mosolyogtam, ő mindig, ha lovagolt. Átügetett a Sárkánynyelvén, fel a vadonba, a kaktuszok közé, nevenincs rejtelmek várták szegényt és én csak utánna inteni tudtam, logikátlanul, száraz aggyal, belesüppedve a faluszélbe.


Emlékszem, a felhőszínű galambok is mosolyogtak, amint kishúgom ellovagolt mellettük.
Most, itt már a városban nincs értelme, de emlékszem. Útjára csak képzeletemmel kísértem el drága hitvesem, láttam, ahogy lovával léptet az úton, a kaktuszok tűskéi között átszűrődő sugarak aranyrögöket hintettek köré, de ő nem gyönyörködött bennük; kiemelkedett a nyeregből és rávágtatott a sugárútra. Bukott, gyalogosan haladó királyokat hagyott maga mögött, egy mézet áruló hóhért, két apácát ahogy egymással enyelegtek az útszélen, édes lett volna nézni őket, de kishúgom most lovagolt, szeme sarkából látott egy kutyát is amint pórázon vezették, nem voltak értékek itt a sugárúton, csak színek.


Emlékszem, ott álltam a szirten, kitártam karjaimat, magamhoz öleltem a kaktusz övezetet és forró csókkal illettem. Ajkamról hulló vércseppeimbõl született barátom. Együtt játszottunk vele, kishúgom és én, mindig kedves simogatással kényeztettük egymást és farkasokkal, vadszamarakkal, pingvinekkel és egy óriás amőbával bújtunk esténként ágyba. Reggelente kialvatlan szemekkel hoztuk a vizet az itatóvályuhoz. Mi voltunk a fiatalok. Vagyis a legislegelső tűz a természet szemében. El voltunk kényeztetve.


Barátom is elment, én álltam day in day out a faluszélen. Vártam, hogy visszajöjjenek, kezembe egy öreg könyvvel, mutatóujjamat benne tartva, hogy tudjam melyik fejezet következik. Felcsaptam hát és következett.

Ezeregy éjszaka

Manapság elfelejtem, hogy milyen sorrendben kell keresztet vetni, lassacskánt olyan gyakran járok tapsikolni shinto-szentélyekbe.


De amióta itt élek Bagdadban, én is felvettem az itteniek jó szokását, hogy álruhában kijárjak az utcákra és úgy viselkedjek, ahogy a magukat valamire is tartó kalifák még csak gondolni sem mernek... De ki is vagyok én ahhoz, hogy csak úgy álruhát öltsek magamra és az éjszaka leple alatt bejárjam, bebarangoljam ezt a sötét metropolist?

Méginkább, hogyan jövök én, a szerencsétlen papucs készítő, ahhoz, hogy egy kalifának higgyem magam, amint Bagdad éjszakáját járom magamban, mindenfelé kalandot keresve. Miért hiszem azt, hogy a háremi tizenöt arám közül az egyik - ugyanúgy, ahogy én is - álruhában járja ezt a sötét és mégoly baljós metropolist?

Miért is hiszem, hogy az az arám is engem keres álruhában és hogy valami furcsa deus-ex-machina során összefutunk a Kalpagosok utcájában és annak ellenére, hogy álruhában van én megismerem őt szemének csillogásából és ő is megismer engem, talán oldalamra kötött mű kardomról? Balgaság! Ideje lenne felébrednem talán...?


De nem is alszom. Bagdad girbegurba utcáit járom magamban, ebben a sötét metropolisban keresve háremem mélyében elrejtett és még soha nem látott tizenötödik arám, de helyette csak ezt a szerencsétlen párát leltem meg. Ez a korcs kutya itt vonaglik lábam előtt, zsigereit feltárva - vajon egy autó gázolta el vagy valami öngyilkos terrorista áldozatává lett, nem tudom, de rajta segíteni már nem lehet, kínjában hörög és sarkam után mar. Kalifa gyűrűkkel feldíszített ujjaim remegnek ahogy felemelem ezt a követ...

Ujjaimról lerázom azt a ragacsos vörös nedvességet és elveszek a sötét utcákon. Az éjszakai Bagdadot magam mögé hagyom és visszatérek műhelyembe. Levetem a kalifa gúnyát és visszavedlek papucs készítővé.

Miket beszélek, még háremem sincs.

Miket beszélek ez nem is Bagdad...

Volt ugyan nap amikor csak úgy hánytam magamra a kereszteket és fogalmam sem volt arról, hogy akadnak rituális helyek, ahol még tapsikolni is lehet.

Dosztojevszkij hősnői

Dosztojevszkij hősnői a legnagyobb természetességgel alázzák porig vélt vagy valós ellenségeiket. El-elejtett mondatokkal, visszautasításokkal, követelésekkel, pénzzel, csókkal: mindegy nekik. Van egy tervük és megteszik a szerintük kötelező lépéseket. Útjukat nem keresztezheti senki büntetlenül. Mindent megtorolnak, a semleges szereplőket pedig magukhoz fordítják el-elejtett mondatokkal, követelésekkel, pénzzel vagy csókkal. Dosztojevszkij hősnőit valahol meglökték és onnan már csak bukdácsolnak egyre gyorsabban lefelé a lejtőn, egy ocsmány mocsárba. Csak egy menekülés van számukra: Dosztojevszkij hősei.

Dosztojevszkij hősei pedig epilepsziások. Szent emberek. Belecsöppennek egy valószerütlen helyről a nagy orosz mocsárba és első mozdulatra meglelik az értéket: Dosztojevszkij hősnőit. Sután vallanak szerelmet nekik, saját sírjukat ássák és csak égnek, transzcendens szenvedéllyel. És a hősnők rájuk néznek. Szomorúan nyugtázzák az igazságot, vadul vallanak szerelmet először valják be, hogy szégyenlik magukat. Könnyeik gyöngyszemek és nem disznók elé hullanak. Az epilepsziás Krisztus hősök pedig felveszik és naivan visszanyújtják ezt a gyönyörű ékszert. Dosztojevszkij hősei mindig megbocsátanak. De a hősnői nem.
Tisztában vannak saját romlottságukkal, büszkén felemelik pisze orrukat és megmondják: "Nincs itt semmi keresnivalód! Te szent vagy, makulátlan, de nézz rám! Elviselnéd talán azt, hogy életem végéig abban a szégyenben éljek, hogy saját mocskommal rontottalak meg téged? Szívedre vennéd ezt? Ugye nem. Hát engedj el szépen, hadd éljem magamvájta életem és engedd, hogy csak integessek, ha valahol a Nyevszkij Proszpekten összefutunk."

Dosztojevszkijnél mindig van valahol egy tőr...

Pompeii

Pompeiiben élek. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez itt nem más mint Pompeii maga. Ugyan nincsenek se olajfák, se márvány oszlopok, se rabszolgák - én mégis meg vagyok győződve róla. Az emberek, akiket úgy megrökönyített a Aquihabaricumban elkövetett mészárlás, pedig nap mint nap saját maguk is lemészárolják a Frustratuum áldozatának szánt kisdedeket - ezek az emberek itt járnak mellettem, velem együtt szállnak fel a buszokra vagy utaznak a metrón, izzadság cseppjeik az enyémekkel vegyülnek el és valamikor, majd egy kései kor elgondolkozhat arról, hogy miféle keveréke ez a helyieknek. Ők nem tudjak, hogy én csak egy idegen vagyok.

Csak úgy teszek mintha értenem amit beszélnek pompeii ismerőseim. Ők is nemtörődömségükben bólogatnak, ha hallják, hogy mondok valamit. Nem értik, hogyan is érthetnek - csak saját maguk csodaszép lakomájára gondolnak, amit majd napszálltakor elfogyasztanak szeretteik (vajon hányan is vannak azok) körében. Elheveredve kerevetükön, léha köröket rajzolgatva az isteneknek szánt padlóra loccsantott borral. Nem gondolnak ők semmire. Balga pantomimját nézik bolondjaiknak és nevetnek, mert mellettük szeretteik is felnevetnek. Jó dolog az egyhang!

És valahol, ahol a város utcái véget érnek, már türelmetlenül vár Vesuvius...