Reggelre nagyon fájt a szívem, de tudtam a megoldást

Egyedül jártam a múzeum termeit. Képek, idilli tájak, hősök, mitológia, kárhozat - méltó büntetés, méltatlan siker. Időszakos pre-raphaelita kiállítás. Álmodtam. Nyomasztó fehér fények, csak a képek és én. Kihalt termek...

És a legbelső szobában Ophelia és a Rémfej között megpillantottam a képet. Festője jelentéktelen, névtelen alak; ám a kép, a kép az igazi remekmű. Két szikla, s közte mélységes verem, aljáról lángnyelvek verekedték fel magukat, hogy elhatározásra kényszerítsenek egy szerencsétlent. A bal oldali sziklán egy torony állt valaha, ám mára csak romok maradtak, a kövein moha, és egy holló tárja szét szárnyait. Barna kísértet. E helyről menekült a szerencsétlen, s megnyílt alatta a föld. Szakadék támadt, s ő két kezével a két perembe kapaszkodva küszködik. Lábát lángok ölelik, teste megfeszül, körmei alól vér serken, feje visszafordul balra, szemében könnyek, arcán nedves csíkok mázolják el a festékét e vásári Harlekinnak. De tartása, egész lénye jobbra igyekszik, kígyózik a másik oldal felé, ahol nincs más csak nyers kő, kalapács és véső. Az égen a Hold uralkodik felhői felett.

Pernyeeső

Krisztus urunk CCCCVIII-dik esztendejében történt, amikor a Tiberis már lassan megkezdte őszi duzzadását és mivel császárunk Honorius végtelen bölcsességében kivégeztette a galád és ármányos Flavius Stilichot, a Danubius deltájából jövő hordái élén Alaricus vagy ahogy vizigótjai nevezik Alareiks betört kies Itáliánkba és gyors hadmozdulatokkal iziben Róma falai alatt termett vagy ötvenezres hadaival. Balsors az örök városra!

Ott voltunk mindhárman, Ursus, Asio a főkönyvtáros és jómagam, Felis Silvestris abban a könyvtárban, amit még a megboldogult és pogány Julius Caesar lopott el Alexandriából, mielőtt annak maradványait felgyújtotta volna. Hogy Ince pápánknak, ennek az ártatlannak mi szüksége volt a pogány gondolkodók tekercseire, mi nem tudhattuk, de megbízatásunk abból állt, hogy éjt nappallá téve felügyeljük a számtalan könyveket.

És a háború fertelmei között, az éhséggel megküzdve mi ott voltunk a titkos könyvtárnak átalakított villában. Olvasva, a pogány tudományok habzsolásával töltöttük meg üres bendőnket, miközben Alaricus és vizigótjai körbevették csodás Rómánk falait és barbárságuk ellenére türelmesen hagyták, hogy éhezzünk.

- Úgy hírlik, Ince mégiscsak felkérte a Láthatatlant, hogy mutassa be áldozatát azoknak a pogány isteneknek - szólalt meg Asio olvasója mögül. Láthatatlannak azt a sötét alakot nevezték, aki magát etruszk augurnak kiadva, azt merte híresztelni, hogy rá tudná venni a régi bálványokat arra, hogy elhárítsák a vészt Róma felől.

- De persze, ez a híres Láthatatlan, most, hogy szükség lenne rá sehol sincs - toldotta meg Ursus. Hogy két társam miképpen volt képes napokon keresztül ugyanazt a problémát újra és újra átbeszélni nem tudtam felfogni. Alaricus itt van a kapuk előtt, Honorius elrohant Ravennába vagy hová, a plebsz retteg és velük együtt Ince is és ebben a sötét időszakban feltűnt ez az alak, aki megpróbál mindent elrontani, megpróbálja Róma polgárait letéríteni az egy Isten igaz útjáról.

- Testvéreim, inkább azt mondjátok meg nekem, hogy mire jó az, hogy pogány szofisták és egyébb bölcselkedők írásait őrizzük? - kérdeztem kissé rekedt, de magas hangomon.

- Hogyhogy mire jó, Felis Silvestris testvérem - kérdezte vissza Asio. - Ez a rengeteg papirusz, amit itt őrzünk a letűnt korok bölcsessége. Tartozunk annyival az elkövetkező generációknak, hogy átmenekítsük mindezt ebből a pokoli korból valami jobb korba, amikor már barbár hordák nem rombolják kies Itáliánkat és ha Isten is úgy akarja, Róma ismét elfoglalja megilletett helyét.

- Ámen - tette hozzá Ursus.

Tehetetlen dühömben ajkamba haraptam és olvasómat magam mögött hagyva átmentem az ablakhoz. Letűnt korok bölcsessége... Felesleges ilyesmiről gondolkodnunk, amikor már nyakunkon az istenítélet. A falakon túli vizigótok hozták el a purgatóriumot a bűnös könyvtárosoknak.

- Asio testvérem, Ursus testvérem, nézzetek ki ezen az ablakon és mondjátok meg ha tévedek! Nem a vezeklést látjátok Alaricus seregében, amit jó Urunk küldött ránk a pogány papiruszok miatt? Nem miattunk és Ince miatt kell-e éheznie egész Róma városának?

Mindhárman ott álltunk az ablaknál és kémleltük a távoli sereget. Nyilaik sivítva hulltak az Örök Városra és mi rémülten rebbentünk szét. Nem voltunk még készek a halálra.

És abban a nyílzáporos pillanatban, baljósan, hármat kopogtattak a villa kapuján.

Mindhárman az ablakhoz futottunk és fürkésztük, hogy ki kíván bebocsátást ide a mi lezárt és titkos villánkba. Keletről egy holló szállt el felettünk és az udvaron cinkék ugráltak - vajon mit olvasna ki ezekből a jelekből Láthatatlan, az augur?De újabb nyílzápor surrant és mi megint elbujtunk.

- Megnézzem ki jár a kapunál? - kérdezte Ursus.

- Tégy úgy, testvérem - felelte Asio és dús szakállú Ursus már el is indult. Nem tellett bele pár perc sem és visszatért, egy csontsovánnyá aszalódott nőt hozott a vállára vetve és a nő hátából a vizigótok fekete nyila állt ki.

- Átjárták szerencsétlent a barbárok nyilai.- Mit tegyünk vele, hogyan temessük el? - kérdezte Asio, de nekem már kopogtak a szemeim az éhségtől.

- Miért nem ehetnénk meg mi? Ha erőtlenül elásnánk csak, az utcakutyák rögvest kikaparnák újra. Így legalább halála nem volt hiába való...

Testvéreim szemeiben ülő döbbenet helyét átvette az éhség. Ince pápa maroknyi kiválasztottja miben sem különbözött a Fórum csürhéjétől. Ursus levetette terhét, Asio már kést markolt, én pedig felvettem a fejszét, amit a gyújtós aprítására használtunk. Ekkor, mindhármunk döbbenetére megszólalt túlvilági hangján a nő:

- Lássátok... a jövendőt... papok...!

De már nem volt visszaút! A fejsze lesújtott, a kés vágott és a nő vézna és fáradt testéből büszkén törtek elő az addig rejtett bíbor belek és sejtelmes zsigerek. Nem kellett hozzá semmi etruszk mágia, senki Láthatatlan, mi voltunk Ince kiválasztottjai és nem hiába olvastuk a régi bölcsek minden tudását éveken át. Mintha a felhők szétnyíltak és feltűnt volna a telihold, úgy nyertünk belátást a jövendőbe...

A Pokol kapuja feltárult. Barbárok ostromolták Rómát. Mi, Ursus, Asio a főkönyvtáros és jómagam, Felis Silvestris, ott álltunk a villa kertjében, kezünkben fáklya és szemléltük, hogyan mardossák a lángok a halott nő máglyáját, Alexandria hajdani könyvtárát.

- Mert mi mást kaptunk De Chiricotól, ha nem egy kihalt teret? - zengte Ursus.

- És mit adott nekünk Magritte? Csak egy szelet holdat valami fa mögött... - zúgta Asio. Végighúztam ujjamat a kert egy kövén és nem hagytam, hogy kárbavesszen a jövő könnycseppe.

- Delvaux majd benépesíti ezt a teret egy tudóssal és meztelen nőkkel! - kiáltottam a régi bölcsek pernyeesőjébe...

A Pilvaxban

És mint az éjszaka ablakán a fény, az Ifjak beözönlöttek a Pilvaxba. Oh, azok az Ifjak mi voltunk, Maci, Zsabó és én Szeplős-Fitosch, no meg a negyedik, a Láthatatlan, de őt nem látta senki. Habár a Pilvax tömve volt, asztalunk már várt minket a sarokban, tisztára törölve és lelkesen - ismét eljöttek hozzá az Ifjak!
- Csak utánad!
- Csak utánad! - szólt az udvarias felkérés és mi, az Ifjak, időt sem vesztegetve körbeültük szokásos asztalunk és rendeltünk; Maci egy zsemlét csak, mert vigyázott egészségére, Zsabó egy Kirsch-tortát, pedig vigyáznia kellett volna egészségére, én pedig csak egy teát sajtos pogival, mert olyan régen ettem már. Láthatatlant nem látta senki, így nem kérdezte senki sem.



A Pilvax pedig velünk együtt remegett, mert a március már itt volt bennünk és ha kávéháznak nem valami nagy, de tavasz szimbólumnak elsőrangú ez a lebuj. A színpadán ócska díva, csak harisnyában és fűzőben - ripacs módra kifestve - énekelt valami forradalmi dalt és a Pilvax, mint egy lusta nagymacska ütemesen lélegezve hallgatta őt. Oh, a Pilvax! A cigaretta füst és az izzadó falak. Hogy imádtuk ezt az olcsó lebujt!


- Úgy hírlik, már elege van a népnek a Kalifa állandó háborúzgatásából - mondta Zsabó. Idegesen körbekémlelt, de folytatta - Ez a legutóbbi damaszkuszi hadjárat is csak olaj volt a tűzre. Higgyétek el nekem ha mondom; a forradalom itt van a küszöbön!


- Beszélsz badarságokat, Zsabó - vágott közbe Maci és fanyalogva harapott zsemléjébe. Maci nem tudott örülni semminek sem. - Nem kell nekem semmiféle forradalom! Anélkül is rosszul alszom már... A minap is milyen álmom volt.


- Álmod? - kérdeztem én, de Zsabót elsodorta lendülete és még mindig a saját egyszemélyes forradalmát fontolgatta.


- Hiszen az emberek már-már befordulnak a sok munkától amit ez a Kalifa rájuk kényszerít. Jómagam, én nem szeretek panaszkodni, de ezek nélkül a Pilvaxos találkák nélkül, komolyan mondom, időnként valóban felmerül bennem, hogy lehet-e ezt egyáltalán bírni? Mint valami tengerimalac a kerekében, csak mennek a napok és nekem fel se tűnik, hogy ez most egy kedd vagy egy péntek, csak járok körbe és csak a munka... Tudom, hogy az egyén is kétségtelenül felelős bizonyos mértékben, de lássátok be, kedves barátaim, a népnek igaza van: ennek a Kalifának mennie kell! - és Zsabónak, ennek a könnyen hevülő lelkületű daliás ifjúnak, ahogy önmagát révítette beszédével, hetyke bajuszán ott illegett egy darabka hab a tortájáról.


Maci diszkréten simogatni kezdte önnön dús szakállát, mintegy ezzel jelezvén Zsabónak, hogy illetéktelen behatolók kerültek férfiúi ékére, de mindhiába - Zsabó átbámult Pilvax ablakán, ki a Kalpagosok utcája túloldalán levő Csillagoshomlokú Szarvashoz címzett kávéház teraszára. Kit is láthatott meg?



- Látsz valakit, Zsabó? - kérdeztem tőle, de helyette Maci felelt.


- Igen, jut eszembe, az az álom, amit a minap láttam. Úgy hallom, hogy az emberek úgy tartják - igaz, Zsabókám? - hogy mindig a más álmai a legérdektelenebbek, de azért elmondom. Mondanám, de rúgja meg a ló, nagyon szikkadt ez a zsemle. Szóval, a minap egy ismerősöm, hölgyismerősöm az illető - megnevezni nem kívánom, de nem a becses nejem - egy teknőst szült - mondta és szemöldökét felvonva sokat sejtetően körbenézett az asztaltársaságon.
- Ennyi?
- Ennyi, bizony - és szemeiben mosoly játszott.


- Mégis, ha arra rákérdezek, hogy mit asszociálsz a teknősről? - próbáltam bátortalanul játszani Freudot.

- Bölcsesség? - szólt bizonytalanul Maci.
- Bölcsesség - erősítette meg Zsabó.
- És a hölgyismerősöd?
- Nem nyilatkozom - hunyta le szemérmesen pilláit Maci.


Eközben, beszélgetésünket elunva, Láthatatlan felállt és kisétált a Kalpagosok utcájára és mintegy saját, minden bizonnyal értelmetlen Forradalmát kikiáltva, egy bodegából ellopott petárdával felrobbantotta az útjába eső legelső kutyát.

Mint egy varázsló, aki cilinderébe nyúlva előhúzza a nyulat...

Fogom magam és én is jobb kezemmel varázspálcát fogok, hókuszpókuszokat írok le vele a levegőbe és jól elterelem a figyelmem ügyes bal kezemről, ami belenyúl ebbe az irdatlan cilinderbe és előrántja ezt a szerencsétlen rugkapáló szőrmancs nyuszit. Hová vezethet, Alice?


A mai álmod


Ma este előadás. Titkos ruhádba öltöztél, a páva tollat magadra vetted és felcsavaroztad a színpadi mosolyt is. S mégis, a fekete könnycseppek ott maradtak szemed szegletében. Ezek a fekete könnycseppek mindig elárulnak. A kémlelőnyíláson keresztül feszülten figyeled a beszivárgó tömeget. S ők csak jönnek; csoportosan érkeznek, rothadásukat finom eleganciával leplezik. Gépies kézszorítások, sminket tépő, csattogó csókok. Besorolnak a jegyük által megszabott helyre és õk is megkezdik idegtépõ várakozásukat. Hol van, akit vársz? Eljön ma is, vagy csak ül otthon és azon gondolkodik, hogy van-e joga ilyet tennie? A lámpák kialszanak, jótékony sötétség foglalja el a trónt és a függöny felgördül. Tudod, téged keresnek és hagyod, hogy tekintetük Sebestyénként ezer ponton döfjön keresztül. Szégyenlős magamutogatásodtól csak még jobban csüngnek rajtad ezek a bámész szemek, de most már te is érzed. Valami baj van! Igen, igen -- valami hiányzik, nem így ment ez eddig a próbákon. A mozdulatok azok hasonlítanak, a díszletek ugyanazok, a jelmez is megfelelő, de mégis... mi ez a csönd? Emberfeletti némaság. Riadtan pislantasz körbe és meglátod, lent, a lábad alatt az árokban a zenészek mind pókhálóba öltözött csontvázak csupán. A nézőtérre nézel és onnan is csak üres szemgödrök merednek a koponyákból, csokornyakkendős csörgőcsontú urak halálsovány dámáikkal --, mi ez a varázslat? Ebben a némaságban a viasz csepegését is hallhatod. És azt is tudod, hogy a varázsló kinn, a kapu előtt áll és vár. Vár, hogy kimenj és arcul csapd. Döntsd végre el, hogy mihez van jogod!