Ki a mai áldozat?

Ahogy az este leszállt, úgy indultam meg én is "egészségügyi sétámra". Fel a Watanabe-doorin, a sarkot levágva, át a girbegurba Imaizumin, beleszagolva a homályba, keresve az aznapi kalandot. Átfutottam a piroson, be a két hatalmas áruház közé a keskeny kis utcába, el a vidám özvegy plakátja előtt. A Húspiacnál összefutottam Robbal, az égimeszelő, homofób Robbal; Hi, darling! You alright, mate? ésatöbbi. Az éjszaka sötétje egyre sűrűbb lett és kíváncsi voltam, hogy aznap este, hol fog a varázslatos, mindig új helyen felbukkanó Pilvax kávéház feltűnni. Hej, a forradalmi ifjak radikális szórakozó helye...

Tenjint a hátam mögött hagyva, betértem Daimyo barátságos kavalkádjába. A sikátorok hívtak és a jól ismert piros lampionok fényén túl feltűnt a Papucskészítők utcája, bazári ürességével és meghitt álruháival. Betértem hát a Pilvaxba egy kávéra meg egy kiflire. Az estit kiadást olvasva merültem el a kávéház melegségében. Aztán vettem kalapom és vissza a kalandhoz.

A Pilvaxból kilépve Fukuoka elvesztette minden 21.-dik századi jellegét. A sikátorokban vastagon ült meg a köd és a gázlámpák erőlködtek, hogy bevilágítsák a sarkokat. Olybá tűnt, hogy oldalamon Lautréamont grófja lépdel velem, a macskaköveken pálcájával kopogva a taktust sétánkhoz. Oldalvást pillantottam, hogy megtudjam, ki is az úr, aki megtisztel jelenlétével, de cilinderében és hosszú, fehér selyemsálában nem volt semmi rendkívüli. A karima alól kivillanó pengevékony száján játszó mosoly biztatott, íme itt a kaland, amire úgy vártam. Az ismeretlen, mint valami könnyűléptű fantom befordult a sarkon és én egy szempillantásnyit tétovázva utána indultam.

De már túl késő volt. A köd elnyelte az idegent és én maradtam egyedül a hideg utcasarkon. Lábam előtt valami amorf feketeség. Lehajoltam és láttam, hogy egy élettelen fiatal lány teste az - sőt, rémes! áldozatok százai, vérbe fagyva... Megborzadtam, rejtelmes homály ez, tudtam, mindenki reszket naplemente után Fukuoka sikátorain.

Bagdad vagy Pompeii

Ez a város egy falu. Parányi kezeiből esszük apró gonoszságait, mint szégyenlős vacsoravendégek; mindenfajta ellenállás hasztalan - mosolyával lefegyverez minket és mi fájó hassal, de jóllakottan dőlünk hátra. Micsoda mennyei házigazda!


Utcáin lopva lesünk be idegen ablakokon, megfigyeljük a város szeretőit. Ki kit csal meg - már teljes összevisszaságban, csak a hangok, fojtott nyögések, lihegések, a kanapé ütemes csikorgása, egy kiérdemelt mosoly, életünk morzsányi színjátékai. Hogy ki kit csal meg, az ebben a városban mindegy. Akik összetartoznak eladják egymást és keresik az okot, hogy miért? a titok pedig az esővízzel távozik a csatornanyíláson át. Hogyan tovább most? Veled? Vagy inkább veled?


A perceket kötélen lógatja le a város, bonyolult mechanizmus biztosítja a pontos lefolyást. Egy tikk és egy takk. Kimérten, ütemesen - működik ez a parádé is. Feltartóztathatatlanul. Csak néha feledkezik meg magáról a város. Ilyenkor ellepik a legyek, muslicák, az apró szárnyas állatok; jótékonyan lerántva a leplet a felszín alatti rothadásról. A turisták megdöbbenve hőkölnek hátra, a városlakók üdvözült mosollyal folytatják a megkezdett témát; ostobaságuk fátyla lezárja szemüket és a város kártevői elhelyezik petéiket odvas fogukban. Megy itt minden, mint a karikacsapás!


És mégis, mindezek mellett, él itt egy öregember, az üdeség maszkjával takarva arcát. Ő mindent tud, mit az óriások először megtanítottak és kihasználja ezt. Új kuncsaftra vadászik, a lombkoronáról ráveti magát és saját elmondása szerint: "szeretne vele lenni". Csak pár hónapig. Azalatt az áldozatot elbágyasztja feromonjaival, foghíjas mosolyát illúzióval leplezi, parfűmmel mos fogat, hogy szájszagát elrejtse és vadul csókol. Ellene nincs menekvés, velem nem törődik már - mégis szeretem. Szeretnék fájdalmat okozni neki. Tőrt vetek, hátha - de mindez oly hasztalan. Ez az öregember már csak azt hiszi, hogy gondol rám, mint, ahogy én sem képzelem másként a dolgokat. Az igazság mindkettőnktől nagyon távol, valahol a városhatáron kívül található. E percben minden szerfelett reménytelen.

Pompeii

Pompeiiben élek. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez itt nem más mint Pompeii maga. Ugyan nincsenek se olajfák, se márvány oszlopok, se rabszolgák - én mégis meg vagyok győződve róla. Az emberek, akiket úgy megrökönyített a Aquihabaricumban elkövetett mészárlás, pedig nap mint nap saját maguk is lemészárolják a Frustratuum áldozatának szánt kisdedeket - ezek az emberek itt járnak mellettem, velem együtt szállnak fel a buszokra vagy utaznak a metrón, izzadság cseppjeik az enyémekkel vegyülnek el és valamikor, majd egy kései kor elgondolkozhat arról, hogy miféle keveréke ez a helyieknek. Ők nem tudjak, hogy én csak egy idegen vagyok.

Csak úgy teszek mintha értenem amit beszélnek pompeii ismerőseim. Ők is nemtörődömségükben bólogatnak, ha hallják, hogy mondok valamit. Nem értik, hogyan is érthetnek - csak saját maguk csodaszép lakomájára gondolnak, amit majd napszálltakor elfogyasztanak szeretteik (vajon hányan is vannak azok) körében. Elheveredve kerevetükön, léha köröket rajzolgatva az isteneknek szánt padlóra loccsantott borral. Nem gondolnak ők semmire. Balga pantomimját nézik bolondjaiknak és nevetnek, mert mellettük szeretteik is felnevetnek. Jó dolog az egyhang!

És valahol, ahol a város utcái véget érnek, már türelmetlenül vár Vesuvius...