Újra a Pilvaxban

A Pilvax megint zsibongott; azon a keddi estén az imaizumi éjszakában bukkant fel újra - ott népesítették be azok a forradalmi ifjak. A zene szólt, aznap Softcell forgott és a színpadon egy törpe nő táncolt bikiniben. A szokásos asztalunknál újra ott ült a régi hármas; a kopasz kigyúrt, a gyermeteg és én, a felügyelőjük, a gyám.

- A minap kezdtem újraolvasni a könyvet, amit idejövetelem után elsőként olvastam. Egy alakról szól, aki bezárja magát a saját fejébe. Hideg veríték futott végig a hátamon ahogy rájöttem, hogy ez nem a legjobb ómen egy első könyvre - mondta a szerencsétlen kopasz, aki már tíz éve él itt és esélye sincs a menekülésre.

- Akkor mit szóljak én - kezdte a gyermeteg -, nekem az első álmom az volt, hogy egy alagúton kell áthaladnom és választhatok ellopózni egy rettenetesen ugató kutya vagy egy szelídnek tűnő kígyó között. A kígyót választottam és meg is marta a lábikrámat.

Az asztalunkon kávéscsészék oldalukra száradt habbal, apró poharak Unicummal és egy hamutartó üresen, de nem mentesen a használat ódon hamujától.

- Minden nőmet én hagytam el. Ha nem működik a dolog, azt valakinek fel kell vállalnia.

- Valószínűleg, akkor ez a te karmád. A nőidet mind otthagyod, de cserébe a feleséged hagy ott téged - hogy aztán önszántadból elválhass tőle.

Imádom amikor ezek ketten beszélgetnek. Hátradőltem és hallgattam a zenén átszűrődő szavaikat. Furcsa, mágikus nyelvvé vált a cigarettafüstben.

- A második álmom már egy kicsit más volt. Otthon, a régi városomban sétáltam a börtön utcáján és ott tévedtem el. Ki sem találtam belőle. Csak kavarogtam erre-arra.

Nem is értem, hogy miért barátkozunk mi hárman. Sose figyelünk egymás szavaira, mégcsak válaszolni se nagyon vesszük a fáradságot. Csak ülünk a szokásos asztalunknál, esszük a szikkadt zsemlénket és mindenféle absztrakt szobrokat emelünk a morzsákból. Ha felénk téved a pincér, akkor is csak elhessegetjük.

- Aztán amikor megérkezik a tavasz úgy kezdődik a rajzás is. Vagy ti nem így látjátok? Megindul még március elején és csak surrog és egyre hangosodik, erősödik, amíg teljesen le nem vesz a lábamról. Azok a parányi lények mind kiröppennek rejtekükből és csak özönlenek körém. Lehetetlen nem észre venni őket. Minden perc feromonba van mártva...

A Softcell véget ért és helyette elkezdődött valami lassan tekergőző szitár és kopár tabla muzsikája. A törpe nő levedlette bikinijét és az asztalunkhoz mászott. A gyermeteg kapzsi szemekkel bámulta, ahogy hátán fekve tárogatta a lábát és kígyó módjára kiöltötte nyelvét. Én a gyámjaként csak őt néztem és megcirógattam kócos haját. Aztán a kopasz kigyúrt csak folytatta a mondókáját.

- A minap odajött hozzám egy lány. Már jó ideje csak mosolyogtunk egymásra, de a minap végre odajött hozzám. Jól van, tudom - és itt a gyermetegre nézett, aki mint mindig, most is mindentudó szemeket meresztve hallgatta őt - a férfinak kellene megtenni az első lépést, de én annyira lusta vagyok...

- Nem lusta, hanem gyáva vagy csak - vágott közbe angyali mosolyával a gyermeteg.

- Lusta vagyok. Lusta és talán gyáva is. Mindegy, a lány odajött hozzám és megkérdezte, hogy lefényképezhet-e. Rábólintottam, mivel nem tudok semmit sem visszautasítani. Erre odahívott valakit, hogy csináljon rólunk egy képet és közben két kézzel szorította ökölbe a nyakkendőmet. Majd el nem ájultam.

- És legalább hazavitted utána?

- Nem. Másnap megkérdeztem az arcot, aki lefotózott minket, hogy mi a neve a lánynak és rákerestem csak a neten. Azóta olvasom a blogját. Naponta három-négyszer frissíti. Még képeket is feltesz rá magáról.

- Nem lusta, nem gyáva vagy, csak leskelődni szeretsz!

Megint eltelt egy csendes, baráti éjszaka a Pilvaxban. Az Unicum elfogyott és holnap korán kell kelnem. Szedelőzködtem és búcsút intettem a kopasz kigyúrtnak és a gyermetegnek.

A Pilvaxban

És mint az éjszaka ablakán a fény, az Ifjak beözönlöttek a Pilvaxba. Oh, azok az Ifjak mi voltunk, Maci, Zsabó és én Szeplős-Fitosch, no meg a negyedik, a Láthatatlan, de őt nem látta senki. Habár a Pilvax tömve volt, asztalunk már várt minket a sarokban, tisztára törölve és lelkesen - ismét eljöttek hozzá az Ifjak!
- Csak utánad!
- Csak utánad! - szólt az udvarias felkérés és mi, az Ifjak, időt sem vesztegetve körbeültük szokásos asztalunk és rendeltünk; Maci egy zsemlét csak, mert vigyázott egészségére, Zsabó egy Kirsch-tortát, pedig vigyáznia kellett volna egészségére, én pedig csak egy teát sajtos pogival, mert olyan régen ettem már. Láthatatlant nem látta senki, így nem kérdezte senki sem.



A Pilvax pedig velünk együtt remegett, mert a március már itt volt bennünk és ha kávéháznak nem valami nagy, de tavasz szimbólumnak elsőrangú ez a lebuj. A színpadán ócska díva, csak harisnyában és fűzőben - ripacs módra kifestve - énekelt valami forradalmi dalt és a Pilvax, mint egy lusta nagymacska ütemesen lélegezve hallgatta őt. Oh, a Pilvax! A cigaretta füst és az izzadó falak. Hogy imádtuk ezt az olcsó lebujt!


- Úgy hírlik, már elege van a népnek a Kalifa állandó háborúzgatásából - mondta Zsabó. Idegesen körbekémlelt, de folytatta - Ez a legutóbbi damaszkuszi hadjárat is csak olaj volt a tűzre. Higgyétek el nekem ha mondom; a forradalom itt van a küszöbön!


- Beszélsz badarságokat, Zsabó - vágott közbe Maci és fanyalogva harapott zsemléjébe. Maci nem tudott örülni semminek sem. - Nem kell nekem semmiféle forradalom! Anélkül is rosszul alszom már... A minap is milyen álmom volt.


- Álmod? - kérdeztem én, de Zsabót elsodorta lendülete és még mindig a saját egyszemélyes forradalmát fontolgatta.


- Hiszen az emberek már-már befordulnak a sok munkától amit ez a Kalifa rájuk kényszerít. Jómagam, én nem szeretek panaszkodni, de ezek nélkül a Pilvaxos találkák nélkül, komolyan mondom, időnként valóban felmerül bennem, hogy lehet-e ezt egyáltalán bírni? Mint valami tengerimalac a kerekében, csak mennek a napok és nekem fel se tűnik, hogy ez most egy kedd vagy egy péntek, csak járok körbe és csak a munka... Tudom, hogy az egyén is kétségtelenül felelős bizonyos mértékben, de lássátok be, kedves barátaim, a népnek igaza van: ennek a Kalifának mennie kell! - és Zsabónak, ennek a könnyen hevülő lelkületű daliás ifjúnak, ahogy önmagát révítette beszédével, hetyke bajuszán ott illegett egy darabka hab a tortájáról.


Maci diszkréten simogatni kezdte önnön dús szakállát, mintegy ezzel jelezvén Zsabónak, hogy illetéktelen behatolók kerültek férfiúi ékére, de mindhiába - Zsabó átbámult Pilvax ablakán, ki a Kalpagosok utcája túloldalán levő Csillagoshomlokú Szarvashoz címzett kávéház teraszára. Kit is láthatott meg?



- Látsz valakit, Zsabó? - kérdeztem tőle, de helyette Maci felelt.


- Igen, jut eszembe, az az álom, amit a minap láttam. Úgy hallom, hogy az emberek úgy tartják - igaz, Zsabókám? - hogy mindig a más álmai a legérdektelenebbek, de azért elmondom. Mondanám, de rúgja meg a ló, nagyon szikkadt ez a zsemle. Szóval, a minap egy ismerősöm, hölgyismerősöm az illető - megnevezni nem kívánom, de nem a becses nejem - egy teknőst szült - mondta és szemöldökét felvonva sokat sejtetően körbenézett az asztaltársaságon.
- Ennyi?
- Ennyi, bizony - és szemeiben mosoly játszott.


- Mégis, ha arra rákérdezek, hogy mit asszociálsz a teknősről? - próbáltam bátortalanul játszani Freudot.

- Bölcsesség? - szólt bizonytalanul Maci.
- Bölcsesség - erősítette meg Zsabó.
- És a hölgyismerősöd?
- Nem nyilatkozom - hunyta le szemérmesen pilláit Maci.


Eközben, beszélgetésünket elunva, Láthatatlan felállt és kisétált a Kalpagosok utcájára és mintegy saját, minden bizonnyal értelmetlen Forradalmát kikiáltva, egy bodegából ellopott petárdával felrobbantotta az útjába eső legelső kutyát.

A két kalifa

És egy napon - amikor Bagdad kalifája hazatért damaszkuszi hadjáratából - és tükrébe nézve inkább úgy döntött, hogy nem látogat el aznap éjszaka mégsem háreme tizenöt arájának egyikéhez, hanem álruhát ölt és mondjuk sarusnak öltözve elvegyül szeretett városa görbe sikátoraiban vagy talán egy olyan, általa még nem annyira ismert városrészben, ahol utcagyerekek önmaguk szórakoztatására kóbor szukákat marcangolnak szét vagy inkább a nem túl régen földrengés sújtotta negyedben kereshetne lüktető halántékára enyhülést valahol egy hűvös vizű kút mellett, ahol talán még egy fa is van, melynek lombjában dodonai üzenetek vegyülnek színüket vesztő levelekkel. Tehát a kalifa felvette álcáját és kíséret nélkül csak úgy egymagában bevetette magát a bazár forgatagába, bele a legnagyobb forgatagba, ahol végre emberek vették körül, izzadságukkal, portékát kínáló lármájukkal, fakuló turbánjaikkal, zsebmetsző testközelségükkel és azzal a csalóka reménnyel, hogy végre sikerülhetne a kalifának, hogy megértse, hogy mi is az a hatalom, ami alattvalóinak sorait ilyen rendszertelen kavalkáddá degradálja. De a megvilágosodás megrázó pillanata helyett csak a vályogfalakat borító meszelés repedéseit és penészfoltjait vette észre, az azokban megbúvó szimbólumokat, minden apró jelet felismerni vélt és Bagdad kalifájának lelke megbékélt saját végtelen bölcsességének nagyszerűségében.

Az idő pedig telt...

Az idő pedig telt és a Kalpagosok utcájába érve Bagdad kalifája felhagyott minden reménnyel, hogy aznap éjszaka valami újat tudjon meg alattvalóiról vagy uralmának szívében fekvő hatalmas metropoliszáról, ezért betért a Csillagoshomlokú Szarvashoz címzett kávézóba, hogy feketét kérjen és sisa-szárt vévén szájába lüktető halántéka miatt ernyedten kibámult az utcára. A nyomorult! Hiszen kint, a Kalpagosok utcájában maga Bagdad kalifája járt fürge léptekkel, mintegy kalandot keresve vagy találkára sietve egy a háreméből kilopózott odaliszkkal. Csak egy pillantást kellett vetnie rá és damaszkuszi hadjáratából éppen visszatért kalifánk belátta, hogy az utcai mása nem is más hanem maga a valódi kalifa, minden kegyelem őt illesse. Őt illesse a kegyelem, amint felemeli azt a követ, hogy lesújtson valamire, amit innen a kávézóból látni már nem lehet, csak azt, hogy a sápadt holdvilág csillan meg míves gyűrűkön.

Damaszkuszi hadjáratából éppen visszatért kalifánk dermedten felállt, kifizette feketéjét majd ösztönösen hazaindult és meg sem állt míg el nem ért egy szerencsétlen papucskészítő mester rozoga boltjáig. Az ajtónál megtorpant és kissé elmélázva, de lehet, hogy csak lüktető halántéka miatt ennyire lassan, de azért kimérten visszafordult a palota felé...

Aztán egy határozott mozdulattal kitárta új otthonának kapuját.

Ezeregy éjszaka

Manapság elfelejtem, hogy milyen sorrendben kell keresztet vetni, lassacskánt olyan gyakran járok tapsikolni shinto-szentélyekbe.


De amióta itt élek Bagdadban, én is felvettem az itteniek jó szokását, hogy álruhában kijárjak az utcákra és úgy viselkedjek, ahogy a magukat valamire is tartó kalifák még csak gondolni sem mernek... De ki is vagyok én ahhoz, hogy csak úgy álruhát öltsek magamra és az éjszaka leple alatt bejárjam, bebarangoljam ezt a sötét metropolist?

Méginkább, hogyan jövök én, a szerencsétlen papucs készítő, ahhoz, hogy egy kalifának higgyem magam, amint Bagdad éjszakáját járom magamban, mindenfelé kalandot keresve. Miért hiszem azt, hogy a háremi tizenöt arám közül az egyik - ugyanúgy, ahogy én is - álruhában járja ezt a sötét és mégoly baljós metropolist?

Miért is hiszem, hogy az az arám is engem keres álruhában és hogy valami furcsa deus-ex-machina során összefutunk a Kalpagosok utcájában és annak ellenére, hogy álruhában van én megismerem őt szemének csillogásából és ő is megismer engem, talán oldalamra kötött mű kardomról? Balgaság! Ideje lenne felébrednem talán...?


De nem is alszom. Bagdad girbegurba utcáit járom magamban, ebben a sötét metropolisban keresve háremem mélyében elrejtett és még soha nem látott tizenötödik arám, de helyette csak ezt a szerencsétlen párát leltem meg. Ez a korcs kutya itt vonaglik lábam előtt, zsigereit feltárva - vajon egy autó gázolta el vagy valami öngyilkos terrorista áldozatává lett, nem tudom, de rajta segíteni már nem lehet, kínjában hörög és sarkam után mar. Kalifa gyűrűkkel feldíszített ujjaim remegnek ahogy felemelem ezt a követ...

Ujjaimról lerázom azt a ragacsos vörös nedvességet és elveszek a sötét utcákon. Az éjszakai Bagdadot magam mögé hagyom és visszatérek műhelyembe. Levetem a kalifa gúnyát és visszavedlek papucs készítővé.

Miket beszélek, még háremem sincs.

Miket beszélek ez nem is Bagdad...

Volt ugyan nap amikor csak úgy hánytam magamra a kereszteket és fogalmam sem volt arról, hogy akadnak rituális helyek, ahol még tapsikolni is lehet.