A két kalifa

És egy napon - amikor Bagdad kalifája hazatért damaszkuszi hadjáratából - és tükrébe nézve inkább úgy döntött, hogy nem látogat el aznap éjszaka mégsem háreme tizenöt arájának egyikéhez, hanem álruhát ölt és mondjuk sarusnak öltözve elvegyül szeretett városa görbe sikátoraiban vagy talán egy olyan, általa még nem annyira ismert városrészben, ahol utcagyerekek önmaguk szórakoztatására kóbor szukákat marcangolnak szét vagy inkább a nem túl régen földrengés sújtotta negyedben kereshetne lüktető halántékára enyhülést valahol egy hűvös vizű kút mellett, ahol talán még egy fa is van, melynek lombjában dodonai üzenetek vegyülnek színüket vesztő levelekkel. Tehát a kalifa felvette álcáját és kíséret nélkül csak úgy egymagában bevetette magát a bazár forgatagába, bele a legnagyobb forgatagba, ahol végre emberek vették körül, izzadságukkal, portékát kínáló lármájukkal, fakuló turbánjaikkal, zsebmetsző testközelségükkel és azzal a csalóka reménnyel, hogy végre sikerülhetne a kalifának, hogy megértse, hogy mi is az a hatalom, ami alattvalóinak sorait ilyen rendszertelen kavalkáddá degradálja. De a megvilágosodás megrázó pillanata helyett csak a vályogfalakat borító meszelés repedéseit és penészfoltjait vette észre, az azokban megbúvó szimbólumokat, minden apró jelet felismerni vélt és Bagdad kalifájának lelke megbékélt saját végtelen bölcsességének nagyszerűségében.

Az idő pedig telt...

Az idő pedig telt és a Kalpagosok utcájába érve Bagdad kalifája felhagyott minden reménnyel, hogy aznap éjszaka valami újat tudjon meg alattvalóiról vagy uralmának szívében fekvő hatalmas metropoliszáról, ezért betért a Csillagoshomlokú Szarvashoz címzett kávézóba, hogy feketét kérjen és sisa-szárt vévén szájába lüktető halántéka miatt ernyedten kibámult az utcára. A nyomorult! Hiszen kint, a Kalpagosok utcájában maga Bagdad kalifája járt fürge léptekkel, mintegy kalandot keresve vagy találkára sietve egy a háreméből kilopózott odaliszkkal. Csak egy pillantást kellett vetnie rá és damaszkuszi hadjáratából éppen visszatért kalifánk belátta, hogy az utcai mása nem is más hanem maga a valódi kalifa, minden kegyelem őt illesse. Őt illesse a kegyelem, amint felemeli azt a követ, hogy lesújtson valamire, amit innen a kávézóból látni már nem lehet, csak azt, hogy a sápadt holdvilág csillan meg míves gyűrűkön.

Damaszkuszi hadjáratából éppen visszatért kalifánk dermedten felállt, kifizette feketéjét majd ösztönösen hazaindult és meg sem állt míg el nem ért egy szerencsétlen papucskészítő mester rozoga boltjáig. Az ajtónál megtorpant és kissé elmélázva, de lehet, hogy csak lüktető halántéka miatt ennyire lassan, de azért kimérten visszafordult a palota felé...

Aztán egy határozott mozdulattal kitárta új otthonának kapuját.

Mese

Kishúgom az erdőben lakott, a kaktusz övezetben, a szirtek mellett, fenn a magasban, ha bírta tüdeje és lenn a patakban, ha bírta tüdeje. A szirtek szürkék voltak, a patak zafír, kishúgom hó. Emlékszem. Emlékszem, egy napon kishúgom kilovagolt a kaktusz vadonba, a sötét, félelmetes övezetbe, kezében a szár, mélyen ült a szemében a...


Emlékszem, a faluszélén álltam, utánna intettem, ő nem nézett vissza rám, ha lovagolt, én nem mosolyogtam, ő mindig, ha lovagolt. Átügetett a Sárkánynyelvén, fel a vadonba, a kaktuszok közé, nevenincs rejtelmek várták szegényt és én csak utánna inteni tudtam, logikátlanul, száraz aggyal, belesüppedve a faluszélbe.


Emlékszem, a felhőszínű galambok is mosolyogtak, amint kishúgom ellovagolt mellettük.
Most, itt már a városban nincs értelme, de emlékszem. Útjára csak képzeletemmel kísértem el drága hitvesem, láttam, ahogy lovával léptet az úton, a kaktuszok tűskéi között átszűrődő sugarak aranyrögöket hintettek köré, de ő nem gyönyörködött bennük; kiemelkedett a nyeregből és rávágtatott a sugárútra. Bukott, gyalogosan haladó királyokat hagyott maga mögött, egy mézet áruló hóhért, két apácát ahogy egymással enyelegtek az útszélen, édes lett volna nézni őket, de kishúgom most lovagolt, szeme sarkából látott egy kutyát is amint pórázon vezették, nem voltak értékek itt a sugárúton, csak színek.


Emlékszem, ott álltam a szirten, kitártam karjaimat, magamhoz öleltem a kaktusz övezetet és forró csókkal illettem. Ajkamról hulló vércseppeimbõl született barátom. Együtt játszottunk vele, kishúgom és én, mindig kedves simogatással kényeztettük egymást és farkasokkal, vadszamarakkal, pingvinekkel és egy óriás amőbával bújtunk esténként ágyba. Reggelente kialvatlan szemekkel hoztuk a vizet az itatóvályuhoz. Mi voltunk a fiatalok. Vagyis a legislegelső tűz a természet szemében. El voltunk kényeztetve.


Barátom is elment, én álltam day in day out a faluszélen. Vártam, hogy visszajöjjenek, kezembe egy öreg könyvvel, mutatóujjamat benne tartva, hogy tudjam melyik fejezet következik. Felcsaptam hát és következett.

Ezeregy éjszaka

Manapság elfelejtem, hogy milyen sorrendben kell keresztet vetni, lassacskánt olyan gyakran járok tapsikolni shinto-szentélyekbe.


De amióta itt élek Bagdadban, én is felvettem az itteniek jó szokását, hogy álruhában kijárjak az utcákra és úgy viselkedjek, ahogy a magukat valamire is tartó kalifák még csak gondolni sem mernek... De ki is vagyok én ahhoz, hogy csak úgy álruhát öltsek magamra és az éjszaka leple alatt bejárjam, bebarangoljam ezt a sötét metropolist?

Méginkább, hogyan jövök én, a szerencsétlen papucs készítő, ahhoz, hogy egy kalifának higgyem magam, amint Bagdad éjszakáját járom magamban, mindenfelé kalandot keresve. Miért hiszem azt, hogy a háremi tizenöt arám közül az egyik - ugyanúgy, ahogy én is - álruhában járja ezt a sötét és mégoly baljós metropolist?

Miért is hiszem, hogy az az arám is engem keres álruhában és hogy valami furcsa deus-ex-machina során összefutunk a Kalpagosok utcájában és annak ellenére, hogy álruhában van én megismerem őt szemének csillogásából és ő is megismer engem, talán oldalamra kötött mű kardomról? Balgaság! Ideje lenne felébrednem talán...?


De nem is alszom. Bagdad girbegurba utcáit járom magamban, ebben a sötét metropolisban keresve háremem mélyében elrejtett és még soha nem látott tizenötödik arám, de helyette csak ezt a szerencsétlen párát leltem meg. Ez a korcs kutya itt vonaglik lábam előtt, zsigereit feltárva - vajon egy autó gázolta el vagy valami öngyilkos terrorista áldozatává lett, nem tudom, de rajta segíteni már nem lehet, kínjában hörög és sarkam után mar. Kalifa gyűrűkkel feldíszített ujjaim remegnek ahogy felemelem ezt a követ...

Ujjaimról lerázom azt a ragacsos vörös nedvességet és elveszek a sötét utcákon. Az éjszakai Bagdadot magam mögé hagyom és visszatérek műhelyembe. Levetem a kalifa gúnyát és visszavedlek papucs készítővé.

Miket beszélek, még háremem sincs.

Miket beszélek ez nem is Bagdad...

Volt ugyan nap amikor csak úgy hánytam magamra a kereszteket és fogalmam sem volt arról, hogy akadnak rituális helyek, ahol még tapsikolni is lehet.