A Répássy család

Répássy Gábor - Amikor Gábor elkezdett cseperedni a föld mélyén, a sötétben, és másra sem gondolt, csak hogy minden egyes részével összegyűjtse az anyaföld áldásait, amivel majd az élete végén el kell számolnia. Tudta, hogy, amikor lejár az ideje, eltűnik majd az őt körülölelő humuszból és ismeretlen helyre viszik, ahol erőszakos kezek levágják haját, megmosdatják és megnyúzzák majd. Tudta azt is, hogy mindezt némán és bátran kell tűrnie, mint egy igaz répának, mert így okították őt az iskolában. Gábor jó fiú volt és nem akart senkire sem szégyent hozni, így amikor ütött az órája és erős kezek kirántották addigi melegágyából - minden porcikáját végignyúzva, apró kis gyökerecskéit elszaggatva -, ő nem visított, mint valami jöttment mandragóra. Nyugodtan hagyta, hogy teherautóra rakják és elvigyék a silóig. Hitte, hogy innét jön majd a minden répára váró igazi mártíromság, hitte, hogy narancssárga éke lesz majd az Újházy tyúkhúsleves arany színének. Nehéz leírni a döbbenetet szerencsétlen Gábor arcán, amikor az istállóban a nyeretlen kétéves Zabhegyező elé vetették...

Répássy Johanna - Johanna egy egyszerű lány volt. Johanna nem tudott semmiről, Johanna nem törődött semmivel sem. Csak élt a föld sötét ölében, szívta magába a műtrágyát és pszichadelikus álmokkal kápráztatta magát. Álmaiban ő volt a diszkó királynője a főzelékekben, ő volt a gulyásban az igazi tápérték. Johanna nem tudott semmiről, még az olyan szimpla dolgokról sem, mint a tükör - így amikor kirántották és hihetetlen vakító világosság kápráztatta el - fel sem foghatta és igazából nem is érthette az emberek megrökönyödését. Johannának sajnos fogalma sem volt, hogy miért fényképezik és hogy azok a fotók hogyan kerülhettek a Csernobilszkaja Gazettya címoldalára. Azt sem volt képes felfogni, hogy 18 kg-os testét miért éppen formalinba és nem rántásba tették és, hogy miért egy hatalmas lekvárosüvegszerűsegben kötött ki a kijevi természetrajzi múzeumban a tányér helyett. Johanna csak egy egyszerű, de ragyogó lány volt...

Répássy Tivadar - Tivadar nem akart értelmetlenül kimúlni. Csak higgadtan akart egyre terjedelmesedni és ha lehet, akkor valami iskolai menza konyhájában kikötni, hogy a gyerekek az ő sok vitaminjától nőjjenek szép naggyá! Aztán jött a nagy kirántás és a hihetetlen fényességben Tivadar elpirult, hogy mindössze három centisre sikerült megnőnie. De nem akarta az Alföld homokját hibáztatni. Ennek ellenére reszketett a hatalmas zsákban méretes társai között. Vajon sikerül-e mégis valamicske értelmet szereznie létének. Tivadar szerencséjére eljutott az iskola menzájáig, de onnan már nem sikerült kikerülnie a zsákból. Csak várt, csak várt és egyre csak sorvadt szegény Tivadar, néhai peckes hegye is egyre töppedtebb lett csak. Mikor a zsákot leszanálták, Tivadarból már csak egy sztoikus nemespenész tenyészet maradt...

Répássy Szilvia - Szilvinek mindig kétségei voltak afelől, hogy ő sárgarépa-e vagy pedig petrezselyem. A sötét mélységben nem látott elég jól ahhoz, hogy megítélje saját színét. Úgy hitte, hogy petrezselyem és azt képzelte, hogy csodaszép hajkoronája fogja majd díszíteni a burgonya kollégákat a vasárnapi ebéden. Aztán amikor kirántották és durva kezek odadobták a többi répák halmára egy újabb érzés hatalmasodott el rajta! Ahogy ráesett a répákra és fájdalmat okozott nekik, hihetetlen önbizalom és valami eddig ismeretlen szexuális izgalom kerítette korlátlan uralma alá. Szilvinek nyilvánvaló volt, hogy mindegy, hogy fehér- vagy sárgarépa-e, számára egy egészen új távlat nyílt meg. És ahogy a teherautó repítette a városba Szilvia csak fohászkodott a zárvatermők istenéhez. Aztán megérkezett és lerakodták a platóról. A zárvatermők istene teljesítette Szilvi kívánságát; a zöldséges, ahol kikötött, pont egy szex shop mellett állt...

dr. Répássy Frigyes - Frigyes filozófus volt. A sötét és nyirkos földben arról morfondírozott, hogy milyen bizonyíték van a fényre. Frigyes filozófus volt, de az empíriát megvetette és még csak véletlenül sem konzultált saját zöld hajával. A sötét és nyirkos földben arról elmélkedett, hogy létezik-e száraz közeg, hogy igazán más lehet-e a pépes lét vagy a raison d'étre pedig nem más-e, mint úszkálni valami enyhén zsíros gulyáslevesben. Frigyes csak jártatta saját agykerekeit és észre sem vette, hogy kirántották, hogy fényességben leledz és hogy durva kezek és éles pengek fosztják meg érzékeny szőrös bőrétől és hosszú selymes zöld hajától. Frigyes elméleti filozófus volt és nem volt hajlandó elveszni semmiféle empirikus módszerben, még akkor sem, ha dr. Répássy Frigyes egy zöldségleves alkalmi részévé vált...

Répássy Béla - Béla volt az egyszerű répagyermek, aki csak csendben cseperedett a humusz mélyén, buzgón átvacogva a hosszú téli éjszakákat a hótakaró alatt és kissé kiterebélyesedve, ahogy könnyed kacajával bekúszott a tavasz, majd ahogy a nyár megjött és Bélából teljesértekű - ugyan egy hajszálnyit deformált - répává nőtt; minden egyes porcikájával kívánta a megváltást, azt a vasmarkot, ami majd kiemeli a sötétségből és az ismeretlen fényre szüli. A megváltás meg is jött, Feri bácsi a falu végén ki is rántotta Bélát a földből és még aznap bevitte Békéscsabára a piacra, hogy eladja pár forintért. Béla a maga répai bumfordiságában nem értette azt, hogy mi is a kereskedelem, hogy mennyire fontos dolog az agráripar, csak azt hitte magabiztosan, hogy példaértékű - ugyan egy hajszálnyit deformált - répaéletet él és ha minden igaz, akkor már még aznap megcsupaszítva és leborotváltan, kissé túlfőzve és már nem is egészen ugyanúgy, mint a nap kezdetén, de eltűnik Rózsika néni és kedves családja bendőjében. Tessék nektek lapis philosophorum!

Mennydörgés

Utálom a nőket. És mégis itt élek ezen a trópusi szigeten és csak forgatom a fejemet utánuk. Mert vagyok a felszarvazott és vagyok a hűtlen. És a nők csak átnéznek rajtam és a nők felfalnak szemükkel. Minden olyannyira értelmetlen és minden annyira világos. Elmenekültem otthonomból, eljöttem a messzi Kemet földjére, hogy lássam a nőket, akik mérhetetlen ármányaikkal felöltözve is képesek mezítelenek maradni. És ez csak most, tíz év után lett egyértelmű előttem. Mert vagyok a suta és a bölcs, a kiégett és az örökké zöldülő. Nincs az a nő, aki valamit látna bennem és mégis van mindig egy, aki mindenhová követ. Elég lesz-e ahhoz, hogy levessem testemet és kiléphessek a fénybe? Ezt, ami oly terméketlen, csak képzeletem gyarapszik buján. Vagyok az örök hím, mert szívemben él az örök nő. Utálom a nőket, ergo gyűlölöm magam. Meghurcoltam a bűnöst, mert ő is meghurcoltatott. Arcomon izzik a jóltáplált kielégületlenség. Mert vagyok az egyszeri bajnok és az örök vesztes.

Orákulum

Történetünk hőse belépett a sátorba, kezében hozva egy szögesdróttal körbetekert szívet.

- Az úton találtam. Tudni akarom kié volt - mondta a jósnőnek.

A jósnő értetlenül nézett rá és a tenyerét nyújtotta.

- Sárga csikókért, talán látok.

Az üzlet megköttetett. A szív az asztalon dobogott, minden pumpálásával a drót mélyebbre fúródott a húsba. Percek alatt hatalmas felfordulás lett. Fekete gyertyák, kréta, könyvek hulltak az asztalra, nyomorúságos, szívetdermesztő szertartás kezdődött, leírhatatlan szavakkal, sötét bélyegekkel hozták vissza a lelket. És minden szívdobbanással sikított egyet a valaha volt.

Ami oldva volt, visszaköttetett. A szívről lehullt a gyűrű, új, nem tapintható test lengte körül. A nyomorult felkelt az asztalról és a jósnőhöz fordult.

- Miért...?

Ennyi volt az egész. A jósnő szépen visszarakott minden kelléket, a mozdulatlan szívet macskája tányérjába tette, a szögesdrótot pedig kivitte a szemétdombra.

- Ne gyere vissza soha többet! - Ő viszont visszament, vissza a sátorba.

Meglepetésére történetünk hőse még mindig ott várt.

- Nem értem. Nem tudom kié volt.

- Nem?

- Nem.

- Hát gondolkozz! Hallgatózz, ha egyedül vagy és végy talán meleg fürdőket. Ne mozdulj ki otthonodból és vegyél kevésszer lélegzetet. Rá fogsz akkor majd jönni.

- Mire?

A jósnő szemében véres könnyek csillogtak.

- Látod a stigmám? Emlékezz erre, ha rájössz!

- De mire? Mire? - mondta az ifjú és kirohant a sátorból. Sötét sivatagban találta magát. Nem értett semmit. Csak állt a sivatag kellős közepén, ő, Adam Kadmon, szíve pedig már percek óta nem dobogott.

A csókok belénk szorultak azon az éjszakán.

- Ez a magányos haldoklás szüli meg az életemet - mondtam a lánynak, aki velem szemben összezárt lábakkal és mellén keresztbefont karokkal ül székén. Ketten voltunk csak a szobájában, illedelmes gyertyafényben. A lány nem nézett rám; a polcot, könyvei gerincét bámulta, görcsösen hunyta le szempilláit, ha esetleg - pusztán udvariasságból - felém fordította fejét. Szemmel láthatólag zavarta jelenlétem.

Csönd.

Mosolyogtam magamban, magamon, ezen az egész helyzeten, kínomban. A lány idegesen rágyújtott és hogy csináljon valamit kitárta az ablakot. Mindkettőnkben több feszengett, mint amit mutattunk.

- Mesélhetek valamit…?

- Jó, rendben.



- Ahhoz, hogy múmiát gyártsanak Anubisz papjai Rá fiából, belőlem, rengeteg tanulságos próbát ki kell állnia az ifjú uralkodónak. Elsősorban, serdülő évei kezdetén, elküldik őt a messzi nyugati szigetre, hogy csodálkozzon a fű zöldjén, hogy megszeresse az esőt, hogy megtanulja a szilajságot és hogy felnyissák a szemét arra, hogy van egy másik nem is. Amint Rá fia hazatér Kemet földjére, tettvágy hajtja, hogy megmutassa amit messzi földön tanult és tapasztalatlan hevében elsőként sebzi meg magát. A seb nem túl mély, de izzik és vér szivárog belőle. Rá fiának nincs ideje nyalogatni a sebét... Vagy mégis? Mik kisértenek ifjú álmaiban, miféle vizilófejű démonok tépik fiatal testét? Rá fia mégis felépül, erős lesz, teste megtanul férfiként müködni, agya megtanul gondolkodni, lelke erős kapcsokkal végre megül a fiatal szervezetben és az ifjú uralkodó felismeri, hogy felette áll környezetének és ezen elgondolkozik, hiszen szülei nem az istenektől származnak. Egy év gondolkodási idő után az Anubisz papok újabb csapdát állítanak az istenembernek, hogy lelke kapcsait meglazítsák. Egy éjszaka fiatal lány árnyképét bocsátják be Rá fia hálókamrájába. Alacsony termetű, almakeblű, északi barbár leányzó, de szavai kábítóbbak, mint a mák és tánca jobban izzik, mint a parázstartók az ifjú uralkodó ágya oldalain. és mikor ez a buta fiatal férfi hozzáérne a jelenéshez, ujjai csak átsiklanak a képen és Rá fia keservesen sírva fakad. A Hajnal szalad segítségére, de hiába. Rá fia felül, megmosakodik a reggel fényeiben és meztelenül, ahogy aludt, elbotorkál az Anubisz papokhoz. Tőlük kér új ruhát. és a papok bevezetik templomuk legrejtettebb termébe, ahol egy alabástrom ládából fekete gyolcsot vesznek elő. "Megfelel, fenség?" kérdezik nyájasan, a fortélyuk fekete mérge csepeg minden szavukról. Rá fia bólint és beleegyezik, hogy a papok felöltöztessék. újra éjszaka lesz, mire az istenember elhagyja a templomot az Alsó- és Felsőbirodalom kettős koronájával a fején, állszakállal, korbáccsal és Waas-jogarával és dísztelen fekete gyolcsba szorosan bebugyolálva. Rá fia megszünt mozogni. Ettől a pillanattól kezdve csak Anubisz papjai tolják.

Ám ennyi még nem volt elég a papok számára. Csendes, mozdulatlan hónapok után, újabb jelenést varázsolnak be Rá fia hálótermébe. Ez a héber lány érzéki szájával rátapad az istenember befáslizott szájára - legalábbis ő úgy érzi - és hajmeresztő hatalmával issza ki a lelket a fiatal testből. Rá fia reggel saját maga kéri a koponyametszést, de az áhított halál csak nem akarja betakarni Rá fiát sólyomszárnyaival. A harmadik varázslattól már annyira fél, hogy meg sem érinti azt. Hova tünt már az Atlantiszon szerzett lendület? Mozdulatlanság, lélektelenség összecsavarva szorosan fekete gyolccsal.

- Mégis az isteni lehelet nem hiába lüktet az ifjúban (valójában csak az évei számát tekintve az még...) és saját magának is bizonyítani akarván, amikor negyedszerre egy másik férfi éjszakai látomásaiba szeret bele, pusztán percekre és mondhatni mozdulatlanul. ám rövidesen eljön a pillanat, mikor Rá fia megtalálja az első hús-vér lányt maga körül , testvérét, Rá leányát és elhatározzák ketten, hogy kiderítenek minden titkot, mérhetetlen öszinteséggel. Tavasz tavaszt követ és a külső szemlélő úgy láthatja, hogy Rá fia és leánya már pusztán egy személlyé olvadt össze, aki valahol ott ül a trónteremben, mozdulatlanul, lélektől megtelve vagy elhagyatva, valahová elmenekülve, végtelen szeretetben. ám mégis véget ér ez a hevület, legyünk kegyesek Rá fiához és mondjuk azt, hogy egy kemeti férfi miatt... Rá fia most sem tudja, hogy testvére valóság volt-e, vagy csak az Anubisz papok varázslata.

- Most pedig Rá fia itt ül veled szemben, mozdulatlanul, szoros fekete gyolcsban, a zsigerei mellette alabástrom urnákban, a négy istennő védelmezi őket négy felől, lelke már évek óta mozdulatlan, valaha ifjú teste a lúgoktól és a nátrontól már barna és ropogós, mint a frissen sült kenyér héja. Téged kér Rá fia, hogy irányítsd lépteit, hogy kiérhessen a fényre. Add, hogy kiléphessen a fénybe.



Befejeztem a mesémet. A tartózkodó lány már ott ült mellettem a földön, ujjai már az ingem alatt kutatták, hogy milyen a testem és a lány akkor tényleg úgy érezte, hogy kihült múmia csupán, öreg és ropogós, mint az égett papír.

A csókok belénk szorultak azon az éjszakán.

Kezdetben

Mintegy lopva, megjelentem itt. Nem kívánok fontoskodni, így csak csendben és belehunyorítva ebbe a rivaldafénybe, megjelentem itt. Feltárom az ajtót, ami bevezet ebbe az apró labirintusba; leszek egy személyben Ariadné, Thészeusz és a Minótaurosz is. Jer velem!