Próbababa

Hol van az a pont, amikor egy addig nem létező kíváncsiság megszületik, hogyan tettenérhető az, amikor csirájából a kéjvágy átforr valami fennköltebb érzésbe, ami lassan kicsepeg az érzelmek alkímiai retortájából. Mi kell ahhoz, hogy ezt a forró csapadékot nemes, zöld-sárkány köntöséből átformáljuk egy kis szimbolikus amuletté, amit szívünkön viselhetünk nap nap után és ha kell ennek az amulettnek parányi arany csatjával megsértsük ujjunkat és a felserkenő vérünkkel írjunk őrjítően byron-i, tépelődő verseket. Vagy mindez nem más, csak egy borgőzös pillanat, amikor a hajnal rózsaszín ujjai már simogatják az éjszaka keleti peremét és a sugárúton hazafelé megtámaszkodunk egy áruháznál és úgy látjuk - vagy inkább csak reméljük -, hogy a kirakati babák megmozdultak és minket csalogatnak tűzpirosra lakkozott körmű műanyag kezükkel.

Sajnos, hétköznapjaink azért mások.

Csütörtökönként a végzősök számára tartott dupla angolórával indul a napom. Magát az osztályt már három éve tanítom és szerénytelenség nélkül bevallhatom, hogy pedagógus pályafutásom nadírját jelentik. Tizenhét diák,akik szinte egy kukkot sem tudnak megmukkanni angolul és ha mégis rá vannak kényszerítve, hogy beszéljenek, azt is csak darabokra tördelt szótagokban teszik meg, mondatok helyett (cicerói szózatokra csak tanártársam képes). Y.-chan ott ül az első sorban, hatalmas szemeit szemüvege mögül nagyra meresztve, fejét oldalra billentve és mást sem tesz, csak a színes ceruzáit hegyezi az orrom előtt.

A múlt héten a szobájuk bemutatása volt feladatuk és hogy egy kicsivel is izgalmasabbá tegyük magát az órát, megkértem őket, hogy azt az ideális szobát is írják le, amiben majd a jövőben szeretnének lakni. Nem lett semmivel sem izgalmasabb. Mivel csak a diákok beszéltek, ezért beültem közéjük, hallgattam az előadásaikat, foldozgattam a srapnel darabokkal széttépett mondatfoszlányokat és unottan járattam tekintetemet körbe a társaikra nem figyelő nebulókon. Szemem megakadt Y.-chanon. Székén hagyományos japán ülésben ült, ide-oda forogva; egyenruhájának szoknyaszéle már jóval combközép fölé csúszott, kissé kicserepesedett szájában a citromsárga Faber-Castell ceruza. Haját nem hátul, hanem baloldalt - az iskolai előírásokra fittyet hányva - fogta copfba és, ahogy jobbra-balra tekergőzött az angol labor forgószékén, felém fordulva, mintegy tudattalanul megemelte szoknyáját és rám mosolygott.

Alig észlelhetően csóváltam meg a fejem.

Y.-chan szobája állítólag tele van kacatokkal és tágasnak sem nevezhető. Mivel a divat a mindene, ruhái már kibuggyannak a szekrényből és szőnyeg helyett magazinok borítják a padlót faltól falig. Ágya mellett, ami aránytalanul hosszú szobája dimenzióihoz képest, egy szabótól kölcsönvett és visszaadni elfelejtett próbababa áll. Ezt még a jövő ideális szobájába is szeretné majd magával vinni.

- Jaj, csak éjszaka meg ne mozduljon az a próbababa! -vicceltem erőtlenül, de senki sem nevetett velem. A csengő sietett segítségemre.

A következő kedd reggel az iskola bejáratához vezető domb aljához érve Y.-chant vettem észre, amint guggolva kötötte be cipőfűzőjét. Táskája oldalra dőlve, haja ismét copfban, újfent a bal oldalon, minden szabálynak egy tizennyolc éves lány nemtörődömségével mutatva barackot és hatalmas szemeivel a keret mögül kilesve.

- Sensei, good morning - mondja Y.-chan és én mosolyogva rábólintok.

- Hol vannak a színes ceruzáid?

De Y.-chan megint nem érti a tréfám.

- Igazság szerint a senseire vártam - mondja felegyenesedve, szoknyáját lesimítva. Felvonom a szemöldököm. - Tegnap éjszaka a próbababám megmozdult. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, de nem, tényleg megmozdult. A sötétben egy kissé megbillent és rám dőlt, mellém az ágyamba.

A reggeli iskola kapujában kínos a csend, csak Y.-chan hatalmas bogárszemei mosolyognak rám a vörös keret mögül.

Reggelre nagyon fájt a szívem, de tudtam a megoldást

Egyedül jártam a múzeum termeit. Képek, idilli tájak, hősök, mitológia, kárhozat - méltó büntetés, méltatlan siker. Időszakos pre-raphaelita kiállítás. Álmodtam. Nyomasztó fehér fények, csak a képek és én. Kihalt termek...

És a legbelső szobában Ophelia és a Rémfej között megpillantottam a képet. Festője jelentéktelen, névtelen alak; ám a kép, a kép az igazi remekmű. Két szikla, s közte mélységes verem, aljáról lángnyelvek verekedték fel magukat, hogy elhatározásra kényszerítsenek egy szerencsétlent. A bal oldali sziklán egy torony állt valaha, ám mára csak romok maradtak, a kövein moha, és egy holló tárja szét szárnyait. Barna kísértet. E helyről menekült a szerencsétlen, s megnyílt alatta a föld. Szakadék támadt, s ő két kezével a két perembe kapaszkodva küszködik. Lábát lángok ölelik, teste megfeszül, körmei alól vér serken, feje visszafordul balra, szemében könnyek, arcán nedves csíkok mázolják el a festékét e vásári Harlekinnak. De tartása, egész lénye jobbra igyekszik, kígyózik a másik oldal felé, ahol nincs más csak nyers kő, kalapács és véső. Az égen a Hold uralkodik felhői felett.

Újra a Pilvaxban

A Pilvax megint zsibongott; azon a keddi estén az imaizumi éjszakában bukkant fel újra - ott népesítették be azok a forradalmi ifjak. A zene szólt, aznap Softcell forgott és a színpadon egy törpe nő táncolt bikiniben. A szokásos asztalunknál újra ott ült a régi hármas; a kopasz kigyúrt, a gyermeteg és én, a felügyelőjük, a gyám.

- A minap kezdtem újraolvasni a könyvet, amit idejövetelem után elsőként olvastam. Egy alakról szól, aki bezárja magát a saját fejébe. Hideg veríték futott végig a hátamon ahogy rájöttem, hogy ez nem a legjobb ómen egy első könyvre - mondta a szerencsétlen kopasz, aki már tíz éve él itt és esélye sincs a menekülésre.

- Akkor mit szóljak én - kezdte a gyermeteg -, nekem az első álmom az volt, hogy egy alagúton kell áthaladnom és választhatok ellopózni egy rettenetesen ugató kutya vagy egy szelídnek tűnő kígyó között. A kígyót választottam és meg is marta a lábikrámat.

Az asztalunkon kávéscsészék oldalukra száradt habbal, apró poharak Unicummal és egy hamutartó üresen, de nem mentesen a használat ódon hamujától.

- Minden nőmet én hagytam el. Ha nem működik a dolog, azt valakinek fel kell vállalnia.

- Valószínűleg, akkor ez a te karmád. A nőidet mind otthagyod, de cserébe a feleséged hagy ott téged - hogy aztán önszántadból elválhass tőle.

Imádom amikor ezek ketten beszélgetnek. Hátradőltem és hallgattam a zenén átszűrődő szavaikat. Furcsa, mágikus nyelvvé vált a cigarettafüstben.

- A második álmom már egy kicsit más volt. Otthon, a régi városomban sétáltam a börtön utcáján és ott tévedtem el. Ki sem találtam belőle. Csak kavarogtam erre-arra.

Nem is értem, hogy miért barátkozunk mi hárman. Sose figyelünk egymás szavaira, mégcsak válaszolni se nagyon vesszük a fáradságot. Csak ülünk a szokásos asztalunknál, esszük a szikkadt zsemlénket és mindenféle absztrakt szobrokat emelünk a morzsákból. Ha felénk téved a pincér, akkor is csak elhessegetjük.

- Aztán amikor megérkezik a tavasz úgy kezdődik a rajzás is. Vagy ti nem így látjátok? Megindul még március elején és csak surrog és egyre hangosodik, erősödik, amíg teljesen le nem vesz a lábamról. Azok a parányi lények mind kiröppennek rejtekükből és csak özönlenek körém. Lehetetlen nem észre venni őket. Minden perc feromonba van mártva...

A Softcell véget ért és helyette elkezdődött valami lassan tekergőző szitár és kopár tabla muzsikája. A törpe nő levedlette bikinijét és az asztalunkhoz mászott. A gyermeteg kapzsi szemekkel bámulta, ahogy hátán fekve tárogatta a lábát és kígyó módjára kiöltötte nyelvét. Én a gyámjaként csak őt néztem és megcirógattam kócos haját. Aztán a kopasz kigyúrt csak folytatta a mondókáját.

- A minap odajött hozzám egy lány. Már jó ideje csak mosolyogtunk egymásra, de a minap végre odajött hozzám. Jól van, tudom - és itt a gyermetegre nézett, aki mint mindig, most is mindentudó szemeket meresztve hallgatta őt - a férfinak kellene megtenni az első lépést, de én annyira lusta vagyok...

- Nem lusta, hanem gyáva vagy csak - vágott közbe angyali mosolyával a gyermeteg.

- Lusta vagyok. Lusta és talán gyáva is. Mindegy, a lány odajött hozzám és megkérdezte, hogy lefényképezhet-e. Rábólintottam, mivel nem tudok semmit sem visszautasítani. Erre odahívott valakit, hogy csináljon rólunk egy képet és közben két kézzel szorította ökölbe a nyakkendőmet. Majd el nem ájultam.

- És legalább hazavitted utána?

- Nem. Másnap megkérdeztem az arcot, aki lefotózott minket, hogy mi a neve a lánynak és rákerestem csak a neten. Azóta olvasom a blogját. Naponta három-négyszer frissíti. Még képeket is feltesz rá magáról.

- Nem lusta, nem gyáva vagy, csak leskelődni szeretsz!

Megint eltelt egy csendes, baráti éjszaka a Pilvaxban. Az Unicum elfogyott és holnap korán kell kelnem. Szedelőzködtem és búcsút intettem a kopasz kigyúrtnak és a gyermetegnek.